Team Free Will!

24.fejezet Pokoli túra halálos kitérőkkel IV. Füvészkerti kalandok

A láp szaga ködfelhőbe burkoltan terjengett a rajta lépkedők térdét súrolva. Ahogy mélyebben vesztek el az ingoványban, úgy emelkedett a fátyol is. Szúrós, orrfacsaró bűzzel zárta el a tiszta levegő illattalan valóját. Az utazók felsőruházatuk nyakát szorították orrukhoz, azonban ez sem nyújtott elegendő védelmet. A két földlakó epés szóváltásokkal igyekezett elterelni a figyelmet ezen közegről és persze arról az elhanyagolhatatlan tényről, hogy fogalmuk sincs épp merre tartanak.
-Szóval, engem nem öl meg, mi? -vetette oda foghegyről a lány. Vöröses barna haja csapzottan tapadt a tarkójára és ahol érte, ott a homlokára is. Ellenszenve útitársa iránt ugyan csupán abból fakadhatott, amit egy nemrégiben megejtett beszélgetés során az idősebb Winchester fiú mesélt neki. Ha pedig ez kevésnek bizonyulna, az ösztöne is jelentősen tiltakozott a férfivel való kooperáció ellen. Amaz mintha tudta volna, mi jár a lány fejében, mindent megtett annak érdekében, hogy ha más nem, legalább a logikus gondolkodásra apellálva építsen szimpátiát önmaga iránt.
-Talán kissé rossz irányból kezdtem a beszélgetést. -jegyezte meg, mint egy egyszerű észrevételt, ami, tekintve, hogy bő tíz perccel ezelőtt még azt ecsetelte, miért nem maradhat létjogosultsága a lányhoz hasonlatos erőkkel rendelkező lényeknek éppen esedékes volt, már, ha ragaszkodott az imént elgondolt céljához. -Rossz embernek gondolsz minket, de ha a házadban meglátsz egy darazsat, aztán észreveszed a kast, te nem akarod kihívni a rovarirtókat? -a lekezelő hasonlattól Wanda felháborodottan igyekezett visszafogni magát, mielőtt a férfira támadt volna.
-Mi vagyunk a darazsak? -szűrte át összeszorított fogsorán. Ketch biccentett és színtelen hangon helyeselt.
-Nos, ahogyan azt már volt alkalmam közölni, aki túlzottan különleges, az könnyen a saját ereje rabjává válhat.
-Mi nem. A kapitány sosem hagyná! -emelte fel a hangját tiltakozásként a fiatal bosszúálló. A szörnyvadász egyszerű vállrándítással felelt.
-A kapitányotok csak egy jelkép egy letűnt korból... -sóhajtva került ki egy éles, fejnagyságú kődarabot, ügyelve rá, hogy bele ne csússzon a mélyebb ingoványba. -Noha a Hydra továbbra is jelen van. -ismerte el oly mértékű természetességgel, mintha az mindenki számára világos lett volna. -Ily módon az erőfeszítései hasztalanok, nemde bár? -nem tudni, hogy ezzel Wanda bizalmát akarta megrendíteni, vagy önnön reménytelenségét ismerte el vele, de egy biztos, nem erre a válaszra számított.
-Csak akkor hasztalan, ha feladjuk. -egy pillanatra elmerengett rajta, majd a szkepticizmus kacaját engedte megnyilvánulni.
-Túl naiv vagy. Azért a világ ennél egyszerűbb... -ecsetelte ügyelve minden léptére. A cipőik talpa cuppogva emelkedett el a talajtól. -Vannak a szörnyek és vannak az emberek. -magyarázta, mint egy lemaradt kisiskolásnak szokás. -A Hydra csak védekező mechanizmusa volt ez utóbbinak.
-Ezért engedtek magamfajta szörnyeket a világra? -vonta kérdőre a lány. A torkában a düh nőtte magát gombolyaggá és kezei közt szikrák perdültek, aztán félig lehunyt szemei mögött arra eszmélt, hogy ha ezt meglépi, valóban azzá válik, aminek a férfi látni akarja. Persze, Ketch mintha valóban erre játszott volna, folytatta a szájtépést.
-Benned látták a lehetőséget... -mondta, ahogy a jól begyakorolt színpadi szövegeket szokás. -A sors iróniája, hogy végül nem tudtad melyik oldalra állj. Mindig azt vallottam, hogy a gyerekeket kemény kézzel kell nevelni. -a mondandója végét már csak úgy maga elé sziszegte, de azért nem bánta, hogy a lány minden szavát tisztán hallotta. Wanda szemében szánalom ült és némi kíváncsi csillanás.
-Magával ezt tették? -Ketch büszkén húzta ki magát, majd a lány felé fordult, hogy tekintetével foglyul ejtse az övét.
-Igen, és ha hallgattak volna ránk, már rég megölted volna a testvéredet, hogy beteljesítsd a folyamatot. -Wanda lélegzete megakadt. Alig lábalt ki Pietro halálának traumájából, -mármint, ha feltételezzük, hogy az ember ki tud lábalni a családja elvesztéséből,- ezért aztán nem csoda, hogy a düh szikrázott minden sejtjében, mint egy robbanásra kész szerkezet belsejében.
-Sosem öltem volna meg! -szűrte összeszorított fogain át, mintha vicsorgást imitálna. A hangja halk volt, mély és szinte karcolt, ahogy a férfi hallójáratába vájta magát.
Ketch baljóslatú mosolya sem könnyített a feszült helyzeten, hát még a szavai.
-Rá kényszerítettünk volna titeket. -úgy mondta, mint a világ legtermészetesebb dolgát, majd látva a lány elképedését, homlokát ráncolva hozzátette: -Azt hiszed, hogy az én korosztályommal ezt máshogy csinálták? -a lány érezte, ahogy a gyomra felfordul a hallottaktól.
-Hogy tehették? -követelt választ. Döbbenetében leengedte kezét az arca elől és valósággal tudomást sem bírt venni többet érzékszerveivel a kellemetlen közegről. Ketch utánozta a mozdulatot, hogy még komolyabbnak, megkérdőjelezhetetlennek hasson a mondandója.
-Katonákat nevelünk és neveltünk is, mióta csak él a szervezet. -kezdett rá, majd megköszörülte a torkát. -Mindent, ami nem emberi el kell pusztítanunk. Ezért nem látsz szörnyeket Londonban. -ismét az a szent küldetés tudatra jellemző büszkeség jellemezte a tartását, de Wanda átlátott az apró betűs sorok között.
-Ez népirtás! -vetette a férfi szemére, s mindeközben egyikük sem észlelte a lápban mozgó veszedelmet, amely egy ideje már ott körözött a talpalatnyi járható föld körül.
-Tudod, hány embert menthettek volna meg Deanék a mi módszerünkkel? -a férfi kényszeresen affektált. Felemelte a hangját lépten-nyomon, mintha a hangos szó volna egybevágó az igazzal. Mintha egészen arra menne ki a kis játéka, hogy ha önnön irányába nem képes szimpátiát ébreszteni, legalább gyűlöletet keltsen a Winchesterek és a többi amerikai vadász módszereivel szemben. -Persze ők csak a baj megtörténte után kezdenek el nyomozni... Mi inkább megelőzzük azt! -Wanda keze megint lángolt a testében áramló erőtől és az undortól, amit az ilyen gondolkodású emberek iránt érzett. Nem használta az erejét rajta, mert nem hagyhatta magát azzá válni, aminek tartották. Abban a percben minden a fejében kavargott tamtamot verve, vészharangokat kongatva, mint mikor a kormány nyakörvet tett volna rá, hogy csak engedéllyel használhassa a képességét. Mint mikor Tony maga árulta el őket és a vízalatti börtönbe került, ahol a bánásmód meg sem közelítette azt, amit egy emberrel szemben jogosan várhatnánk el mindannyian. Mégis visszatartotta magát, mert emlékezett a kórházra is, minden hibára, amit elkövetett, hisz minden éjjel látja, hallja őket álmában, ha Vízió nincs mellette.
Vízió... A férfi gondolatára könnyebben összerendezte mindazt, ami felzaklatta, s szinte gépiesen szavalta azt, amivel a nem emberi entitás ilyenkor vigasztalni szokta.
-A szörnyetegek nem éreznek bűntudatot, fájdalmat a saját ballépéseik miatt... -majd hozzátette: -Az emberek éppen annyira szörnyűek tudnak lenni, mint akiket maguk hidegvérrel legyilkolnak.
-Meglehet, de mi akkor is hősként vonulunk be az Egyetemesek történelmébe. -a lány gyomra összeszorult attól, ahogy a férfi félkézzel löki félre minden ésszerű vagy épp erkölcs diktálta szavát. Nem akart beletörődni ennyivel. Ha nem is bánthatta a férfit, annyi mindent akart a szemére vetni, amennyit csak bírt.
-A történelmet a győztesek írják.- vágott vissza, hogy letörölje az önelégült vigyort a férfi arcáról. Nem aratott sikert, ezért más oldalról próbálta megközelíteni, de utólag maga is azt kívánja, bár ne vetemedett volna rá. -Egyszer sem próbálták ki, milyen az, ha nem ölik meg a magunkfajtát?
-Arra van nekünk a szövetség a Hydrával. -Ketch mosolya csak szélesebb lett, ahogy látta Wanda szemében a gyilkos düh manifesztációját. -Láthatja, mire mentek ezzel a felfogással... -úgy bámult a boszorkányra, mintha élete legnagyobb csalódásával nézne farkasszemet. Wanda minden elérhető gondolatával igyekezett megvédeni a testvére emlékét és a Bosszúállókat, akik soha nem mondtak le róla és kiemelték abból a mocsokból, amibe az elégtétel lehengerlő vágya és a Hydra taszította.
-Azt tettük, ami helyes. Nem engedtük Ultront ártatlanokat gyilkolni... Amennyire tőlünk telt. -mindent megtett annak érdekében, hogy a mondanivalója határozottságról tanúskodjon és habár sikerrel járt, nem maradt támadhatatlan. Nem egy olyan vitapartnerrel szemben, mint Ketch.
-De előidézted egy látomással a megalkotását... -a meglepettség egy pillanatra átszaladt a lány arcán, de elrejtette, remélve, hogy az egyetemes nem veszi észre, ám az el sem kerülhette volna a férfi éhes szemeinek figyelmét. -Igen, mindent tudunk.
-Akkor minek jött velünk? -fakadt ki a lány. Ketch egyszerűen vállat vont.
-Mert szükségük van rám. Az ehhez hasonló ketyerék miatt is többek között. -elővett egy palack szerű valamit a felszereléséből, ami leginkább egy homokóra alakjára hasonlított. Látszatra fából készült különböző vésetekkel minden egyes centiméterén. Pedig alig volt nagyobb egy félliteres üvegnél.
-Miért? Az mire van? -vonta fel jobb szemöldökét a vöröses hajú lány.
-Ez...- kezdett rá sóhajtva a férfi. -Egy „palack", hogy úgy mondjam. -Mikor Wanda arcára kiült a „nem mondod?!" tekintet, folytatta a magyarázatot. -Foglyul ejthet akármit, ami nem emberi és a skálát meghaladó energiával rendelkezik. -A skarlátboszorkány arra már nem is vágyott kitérni, milyen skáláról beszél a férfi, de aggasztották annak szándékai a szerkezettel.
-Hadd találjam ki, Lucifert zárná bele? -vetette fel, mire a férfi bólintva hozzáfűzte:
-És a gyermeket... -Wanda elszédült. A szeme előtt lebegett a kisbaba, amit ugyan csak néhány percre láthatott a kórterem ablakán keresztül, mégis jól emlékezett rá, milyen ragaszkodással csüngött az anyján, milyen embertelenül gyönyörű arccal szendergett és nem volt hajlandó belegondolni, hogy egy olyan kis csöppséget, aki alig látta meg a napvilágot, elpusztítsanak amiatt, aminek született.
-Azt hiszi, hogy a többiek ezt majd engedni fogják? -úgy köpte a férfi felé a szavakat, mint valami átkot, pedig legbelül remélte, hogy valóban a legtöbben közülük nem azon szándékkal akarják megtalálni a kicsit, hogy elpusztítsák.
-Nem fog számítani a véleményük. -rángatta ki a gondolataiból Ketch rosszmájú megjegyzése, de akkor felfigyelt valamire. Remegett a talaj a talpuk alatt. Igaz csak épphogy érezte, de az arcára fagyott minden érzelem, ami miatt a férfi is kizökkent. -Mi az? -összeszűkült szemekkel követte a lány mozdulatait, aki leguggolva mustrálta a laza talajréteget. Az ösztönei visítottak az elméjében, mikor tanácstalanul Ketchre emelte a tekintetét.
-Nem érezte? -a férfi értetlenül állt kérdőn vizsgálva a lány arcát. -A föld alattunk... Mozog. -suttogta és egyik kezével óvatosan ugyan, de azt tervezte, hogy mélyre nyúl az ingoványban. Meglepetésére azonban a férfi megállította.
-Várjon! -ahogy odalépett hozzá áthidalva azt az egy-két méter távolságot maguk közt, A lány kezébe adta a zakóját, majd feltűrte az inge ujját. -Majd én... A hölgyek igazán ne túrjanak a mocsokban.
-Maga talpig úri ember, ha nem tévedek... -tért vissza a szurkálódó hangnemhez válaszul a hányinger keltően negédes szavakra.
-A figyelmesség kihalóban van, pedig ettől is kevésbé vagyunk állatok. -vágott vissza a férfi. A jobb karja könyékig eltűnt a lápban. Nem érzett semmi, csak mikor a lány felkiáltva félrelökte, az egyik ujjbegye nyálkás, pikkelyszerű valami érintett. Ha a lány nem húzza félre és az erejével nem emel pajzsot az állat és közéjük, éles, a partszakaszra kicsapódó fogak martalékává vált volna.
-Úgy tűnik, az adósává tett. -ismerte be zihálva, ahogy az aligátor visszamerült az átláthatatlan vízbe. Hideg, élettelen szemét azért még egyszer végig vezette a betolakodókon. -Mi a pokol folyik itt?
-Azt jó lenne tudni. -felelte a lány, aki nem kevésbé kapkodott levegő után, így nyugtatva magát. Ha a reflexei nem elég gyorsak, nem ússzák meg ép bőrrel. Aztán valami másra is felfigyelt, ahogy normalizálódni látszott a légzése. -Nem tetszenek ezek a növények. -mutatott a fal mellett sorakozó zöld embervastag szárú élőlényekre. A tetejükön félgömb szerű fej ült, amin á üreges száruk egy részébe nyerhettek betekintést.
-Egyik sem egy Vénusz légycsapója... -fújta ki a tüdejében rekedt levegőt Ketch. Wanda merengve bámulta őket tovább.
-Azok ott konkrétan kobraliliomnak látszanak, de kizárt, hogy ekkorára nőjenek. -biccentett feléjük, majd hozzátette: -Meg aztán, itt túl meleg van ehhez...
-Hozzunk neki jégkockákat? -nevetett fel szarkasztikusan a férfi. Meg sem próbálta megérteni, mire akarhat célozni a fiatal bosszúálló. Wanda túlságosan elmélyült a gondolataiban ahhoz, hogy ezúttal kaffogva feleljen.
-Nem, de ha akkora a növény, akkor a gyökere ki tudja, mennyire mélyre nyúlik és ott hideg van, vagyis annak kell lennie... -közben az aligátor hátának páncélja fel-fel bukkant körülöttük, ami nem kis mértékben adott okot a férfi nyugtalanságára.
-Nincs időnk, amit növénytanra fecsérelhetnénk. Ha az a valami visszajön...
-Ilyesmikre nem készítették fel? -kacagott fel Wanda annyira halkan, amennyire csak telt tőle, mire a férfi rosszallóan bámult rá dísz-zsebkendőjével „tisztára" törölve a mocsár sújtotta karját.
-Az esőerdők nem tartoznak a hatásköröm alá.
-Résen kell lennünk. Talán csak hasonlít a növény, mindenesetre, nem árt vigyázni. -magyarázta Wanda és gyanakvóan figyelte a zöld lényeket.
-Miért? Csak a kíváncsiság kedvéért, mire képes? -Ketch hangja nem arról árulkodott, hogy félvállról venné a helyzetet, mikor az egyik növény láthatóan megrezzent Wanda mögött.
-Hát, a rovarok csak úgy belemásznak, aztán nem tudnak kijönni, épp azért rémisztő, mert mozdulnia sem kell hozzá. Ami belemászik, az nem emésztődik el teljesen, ezért a növény szára könnyedén rothadni kezd... -magyarázta meg, mire a férfi döbbenten, lefagyva mutatott a lány mögötti tekergő, lecsapni készülő delikvensre.
-Akkor az, hogy maguktól mozognak, egyáltalán nem jellemző, ha jól sejtem? -Wanda torka kiszáradt az ijedtségtől.
-Menjünk vissza, amerről jöttünk! Gyorsan! -súgta, mintha attól rettegne, hogy a növények meghallják. Rohantak, ahogy a lábuk bírta. Kutató szemekkel pásztázták a területet az ösvényt keresve, amelyen át idekerültek, ám annak nyoma sem volt.
-Most merre? -fordult felé Ketch, mikor egy növény az útjukat állta. Olyan volt, mintha percek alatt indultak volna burjánzásnak a szélrózsa minden irányába.
-Nem értem... biztos, hogy innen indultunk... -zihálta a lány. Az erejével világítva bóklásztak egy jókora szakaszon, mikor Ketch frusztráltan vette tudomásul:
-Eltűnt az ösvény... Átvágjuk magunkat rajta vagy előre megyünk tovább... -mutatott az utat elvágó szinte táncoló növényekre, amelyek fejeikkel közelebb és közelebb hajoltak hozzájuk, mintha fel akarnák falni őket. Kis kacsok tekeredtek a lábukra, amit a szorítás erősödéséig észre sem vetek a rémülettől. Mielőtt azonban teljesen csapdába estek volna, Wanda egy jól irányzott erőnyalábbal meghátrálni késztette a növényeket. A kijárat azonban továbbra sem látszott, ha lehet még jobban elzárták azok az istenverte gazok. Akkor Ketch felé fordult és pihegve mutatott a másik irányba.
-Előre legalább látunk valamit... -a férfi bólintott. Futólépésben haladtak. Wanda minden közeledő szárat kivédett az erejével, de egyre fáradtabbnak és leharcoltabbnak érezte magát.
-Hány növényt tudsz egyszerre tartani? -kiáltott hátra Ketch, pont mikor, Wanda egy hosszabb szárat perzselt hamuvá a lábuk alatt. Az erőhasználatban pillanatnyi szünetet tartva lihegve felelt.
-Meglátjuk... Előbb, mint vártam. -mert abban a pillanatban annyi növény kacskaringós hajtása tekeredett köréjük minden irányból elzárva a menekülőutat, hogy két kézen sem lehetett volna megszámolni. A férfi nem volt az a késégbe esős fajta, most mégis minden ízben reszketett. Wanda várt, főként azért, mert legszívesebben aludt volna néhány órát, mielőtt újra az erejéhez nyúl segítségül. Fáradt már el küldetés közben, de nem ilyen mértékben és nem csak ennyi harc után. Valami nem stimmelt és ezt a zsigereiben érezte, mégis nem maradt más választása. Mikor a növények a térdükön kúsztak már felfelé, egy hangos kiáltást hallatva, még a szeme is vörössé vált az erőhullámtól, ami gejzírként tört ki belőle félrelökve, vagy épp felperzselve mindent, ami zöld volt körülöttük. Aztán a térdei összerogytak alatta a szűnni nem vágyó remegés következtében. Ketch óvatoskodva felsegítette. Hagyta néhány másodpercre, hogy a lány kifújja magát és megtalálja az egyensúlyát, majd észrevette azt az utat előttük, amit minden bizonnyal az energiahullám tett áthaladhatóvá.
-Arra van még egy út, ha elérjük, talán kikerülünk a vadász területükről! -hívta fel rá a figyelmet. Wanda bólintott. Nem volt ereje normális válaszra. A férfira támaszkodva- ami miatt egyébként nagyon gyűlölte a saját tehetetlenségét- haladtak tovább. Néhány métert tettek csak, mikor Wanda érezte, hogy egyre nehezebben emeli ki a lábát a laza talajból.
-Egyre mélyül a láp! -a férfi igyekezett nyugodt maradni, amennyire a helyzet engedte.
-Nem lehet gond, ha a szélén mara... -de akkor az egyetemest a bokájánál fogva a lápba rántotta valami. Csak a szerencsén múlt, hogy a lányt eltaszította magától, mielőtt őt is lerántotta volna. Wanda nehezen szedte össze magát. A kőszerű fal mentén állásba kapaszkodott. Mindene remegett és nyakig sáros volt.
-Ketch! -kiáltott fel, de mikor csak tetemes számmal növekvő buborékfelleg adott választ az eltűnt helyett, elkáromkodta magát. -A francba...! -majd nagy levegő véve lemerült a férfi után. Hogy lássa mi történik a mocskos vízben, az erejével tartotta azt tisztán a szemei előtt. Nem telt sok időbe, hogy megtalálja az állattal viaskodó Ketcht, aki levegő hiányában a vadászkésével nem sokra ment a nagytestű állat ellen. Ennek ellenére annyira képes volt távol tartani magától, hogy a bokáján, az alsó lábszárán és a kezein kívül máshol ne érjék a harapások. Wanda még egyszer elszántan megidézett minden maradék erőt a testében és megemelte az állatot, majd Ketch érezte, ahogy ő maga is kiemelkedik a vízből a vörös erőnyaláb szorításában. Mikor mindhárman a felszínre értek, Wanda akkora erővel taszította az állatot a falhoz, hogy az rögvest kivérzett a rengeteg nyílt töréstől, ami test szerte érte egy ilyen szintű becsapódás miatt. Akkor azonban megint támadásba lendültek a kobraliliomnak látszó élőlények. Az egyetlen lehetséges útnak a víz látszott, ahová a növények feje és hajtásai már nem merültek alá. A két behatoló viszont csak remélhette, hogy nem várnak rájuk újabb meglepetések a vízben.
-Úsznunk kell, hallja?! -lökte meg a sebeit az ingujjából tépett rongyokkal kötöző férfi oldalát. Az mikor realizálta az eseményeket, sűrű bólogatásba kezdett.
-Igen! -és akkor tudták, hogy innen villámgyorsan tovább kell menniük, különben nem juthatnak ki élve. A hosszú út alatt szinte fájón összeszorított fogakkal remélték, hogy a járat, amin kijuthatnak, és ami minden sokadik méter megtétele után összébb záródott a növénykavalkádban, még nyitva lesz, mikor elérik a szélét. Mégsem bírtak elég gyorsan haladni. Ketch sebeit égette a mocskos latyak, Wanda pedig még mindig nem heverte ki azt, amit az erőhasználat kivett belőle. Egy-egy magasabb sárbucka kifigyelt a lápból, amin képesek voltak megállni, de sohasem huzamosabb időre... Amikor egy kósza csáp a víz fölött rájuk akaszkodott és Wanda újra használni kényszerült az erejét, mindenre magyarázatot kaptak. A növény szára úgy nézett ki, mintha erek futottak volna végig a belsejében lüktetve vörös derengésben.
-Látta ezt...? -hüledezett a lány. A férfi biccentett tekintetét le sem véve a gazról.
-Az erődet nyelik... Ha használod, meghalunk... -mintha csak végszóra tették volna, a vízben több helyről is felbukkantak a sokfogú páncélos szörnyetegek kimondatva a lánnyal azt, amit egyikük sem akart hallani:
-De, ha nem, akkor is... -pajzsot emelt maguk köré, de hiába a növények köré tekeredtek és nyelték az erejét mohón, amitől a friss hajtások még szabadabban mozoghattak. -Ki kell jutnunk innen... -alig pihegve kénytelen volt hagyni, hogy a férfi a víz fölött tartsa mind kettejüket, mert ő maga már nem bírt egyszerre eleget tenni ennyi mindennek. Amikor aztán a férfi ereje is fogyóban volt már és egy-egy pillanatra elmerültek, Wanda észrevette, hová vezetnek a növények mélyre nyúló gyökerei. A folyton támadó állatokat egyre nehezebben tartotta távol, miközben légburkot alkotott kettejük feje köré, hogy ne kelljen a fulladástól tartaniuk. Nagy vonalakban elmutogatta a férfinak, mi a terv. Leúsztak egészen mélyre, amikor is a víz valóban jéghideggé kezdett válni. Olyan volt odalent, mintha egy üvegfal választaná el két tó alját egymástól. Ez egy olyan áttetsző közeg volt, amin képtelenség áthatolni, de a növények gyökerei mégis átlógtak a fal túloldalára. A gyökerek olyan vastagok voltak az elnyelt erőtől, hogy két felnőtt ember kényelmesen elfért volna bennük, mint egy vízi csúszda hengerében.
Ketch elővette a kést és metszette a gyökeret, ahogy csak tudta. Karnyi vastag fala volt, azonban belül üreges. Wanda eközben az aligátorokat igyekezett kordában tartani kisebb-nagyobb sikerrel. Mikor Ketch elég nagy rést vágott a gyökéren, megragadta az abban a pillanatban nagyon is elfoglalt lány karját és berántotta a résen a gyökérbe. Azonnal csúszni kezdtek lefelé, mintha valamilyen szívó erő rángatta volna őket ki a cső szerű rögtönzött járaton. Nem lehettek biztosak abban, mikor értek át a túloldalra, de mikor Wanda már nem érezte olyan intenzíven az ereje csökkenését, Ketch megkockáztatta, hogy kivágja magukat a szűkülő gyökérből.
Sikerrel jártak és az aligátorok szerencsétlenül koccantak neki az üvegszerű falnak, mikor meglátták őket a túloldalon. Néhány pillanattal később azonban úgy vált kámforrá az áttetsző felület a vízfenék túloldalával együtt, mintha soha még csak nem is létezett volna. Egyszerűen elmosódott a víz lomha hullámaival, elvágva a visszaút lehetőségét a két utazótól. Wanda felfelé mutogatott, mire a férfi elfogadva a döntését, erőteljes karcsapásokkal tört a felszínre. Ám mielőtt a feje koccanhatott volna a jégfedővel, a lány a légbuborékok feloldásával a fagyott réteg megolvasztására koncentrálta az erejét.
Ügyetlenül másztak ki a peremen, bizonytalanul csúszkálva jutottak csak a partra és a hidegtől érezték, ahogy itt-ott lassanként rájuk dermednek a nedves ruhák, ami miatt mind kettejüket bosszantotta a lassú tempó, amire adott pillanatban képesek voltak.
A hólepte talajon kénytelenek voltak pihenőt tartani. Ketch a zakója maradványaival nagyobb mélyedést lapogatott a hóba, megkeményítve a hófalat körülöttük. Mikor aztán elkészült, szorosan egymás mellé ültek le. Az őket körülölelő fehérség magasabbra ért a hátuk közepénél és habár hideg volt, jelenleg ez jobb opciónak tűnt, mint halálra fagyni.
Wanda reszketett, mint a nyárfalevél. Összedörzsölt kezeit lehelgette, de semmi haszna nem volt, csak még kimerültebbé vált tőle. A férfi ráfogott a kezeire és szorosabban vonta magához. Wanda meglepettségében egy halk nyöszörgést hallatott. Bár túlzottan nem változtatott az eddigi helyzetükön mivel mindketten csurom vizesek voltak, azért valamelyest jobb volt, mint félrehúzódni egymásól.
A percek kínzó lassúsággal teltek. Még a beszéd is megerőltetést jelentett a számukra, ezért némán ültek összekuporodva, amíg a lány elég erőt nem érzett magában ahhoz, hogy legalább megszárítsa mind kettejüket. Az előző meglepetésekből okulva csak kiengedett egy ahhoz elég nagy energiagömböt, hogy körül vegye őket és fenntartotta, amíg az abból áradó hő minden csepp vizet ki nem szárított a viseletükből és a hajukból, amire szintén rádermedt már a folyadék. A vastag hótakaró jelentős része megolvadt körülöttük, mire ezzel elkészült és óvatosan visszaáramoltatta az energiát a testébe.
Mikor szétnézett és az olvatag sáros talajon két levágott nadrágszárat talált, a férfi karját meglökve irányította rá annak figyelmét is. Ketch leguggolva méregette az anyagot. A nedves gönc tapintására elfintorodott.

-Ez Eleanoré... -jelentette ki magabiztosan, mintha nem is egy észrevétel lenne, hanem konkrétum, ami megkérdőjelezhetetlen alapokon nyugszik. Wanda felvonta a szemöldökét.
-Biztos benne? -a férfi sűrű bólogatással emelkedett állásba.
-Senki sem hord ilyen ízléstelenül olcsó anyagú nadrágot, csak egy Winchester. -még akkor is, ha a férfi ezt inkább szánta sértésnek, a gondolat, hogy többen is túlélhették halk, de annál jóízűbb kacajt csalt a lány arcára.
-Jó, ha ő és még ki tudja ki idekerültek, akkor csak követnünk kell a nyomaikat és együtt talán többre mehetünk. -reményteli volt a hangja, mint egy gyereké, aki alig várja, hogy elinduljanak arra a szeptember óta ígért családi nyaralásra.
-Feltéve, hogy még életben van, vagy vannak. -adott minutumban nem lehangolni akarta a lányt, de muszáj volt a realitások talaján is végig gondolnia a helyzetet. arra nem találtak bizonyítékot, hogy más is itt kötött volna ki, ahogyan azt is tudta, hogy Wanda nélkül már megfagytak volna. Eleanornak egyedül itt biztosan nem maradt esélye túlélni. Csak abban reménykedett, hogy a fagyott testébe nem futnak bele. -Odalentről épp, hogy kijuthattunk, nem hinném, hogy itt jobb sorunk lesz. -magyarázta, mire a lány keserű ábrázattal bólintott. Körbenézett, látta hogy egy bucka oldalában omlás szerű nyomok maradtak hátra. Ezek még nem töltődtek vissza az eredeti állapotukba.
-Meg fogunk fagyni... Menedéket kell találnunk és pihenni. -ismerte be, mire a férfi kérdőn meredt rá.

-És azt ugyan merre?!
-Látja azt az omlást?- mutatott rá, majd mikor a férfi kékeszöld szemével utolérte a tekintetét, folytatta. -Szerintem ott próbált vagy próbáltak feljebb jutni. -jobb híján az egyetemes biccentve megindult, a lány pedig követte. Felvánszorogtak, de így is minden további lépésüket térdig elnyelte a fehérség. Egyedül ez volt az oka annak, hogy még látták a többiek nyomait. Eleinte hármat, majd csak kettőt. Wanda fejben igyekezett végig gondolni minden lehetséges opciót. Biztos volt abban, hogy Tony elég okos hozzá, hogy kijusson bárhonnan. Tudta, hogy Thor elég erős ugyanehhez. Bízott abban, hogy a Winchesterek elég jól ismerik ezt a helyet ahhoz, hogy túléljék és akkor arcul ütötte a felismerés, hogy azt a fiatal fiút, Petert meg ő rángatta bele és róla a Tonyval való összebalhézásuk óta sem tudott meg többet. Hirtelen aggódni kezdett azon, mi van, ha az övé volt a harmadik lábnyom, ami aztán eltűnt. Nem mert jelt adni a kételyeinek, mert nem akart Ketchtől semmit, vigaszt meg főként nem, de ha nem érik el a viskót, biztosan feltűnő lett volna az egyre hangosodó, hisztérikus zihálása.
Mikor nagy nehezen berúgták az ajtót, egyből fellélegzett a függőágyként használt pókháló szerű anyag láttán. Aztán ahogy elérte a megkönnyebbülés, úgy tűnt tova, amikor a jéghideg tűz helyet látta.
-Talán innen is kijutottak... -pedzegette, de mikor némaságon kívül nem kapott más feleletet a férfitól, felé fordult. Néhány pillanat volt csak az egész. Ha nem veszett volna el ennyire az aggodalom és bűntudat tengerében, még időben reagálhatott volna rá, mikor Ketch kettőt teker a homokóra szerű üvegen, ami kinyílva elnyelte az első olyan élőt, aki emberi mércével túl nagy erőt birtokolt.

Akkor hangos kacaj törte meg a csendet az ajtóban álló alaktól Ketch mögül.
-Maguk aztán tényleg nem viccelnek, ha akarnak valamit. -ecsetelte elégedettséggel a hangjában. Ketch csak akkor nézett szembe vele. Nem felelt csak türelmetlenül dobolt a lábával. Az érkező férfi öltönyben komorrá vált. Elővette a mellzsebéből a díszzsebkendőt, amibe gondosan bele volt bugyolálva egy hosszú, hegyes tárgy, ami leginkább egy szegre hasonlított.
-Előbb a tárolót! -nyújtotta ki az üres kezét a palackért. Ketch gyanakvón nézett rá.
-Előbb a szeget, végtére is megállapodtunk. -az érkezett feketévé váló szemei elárulták a kilétét. Dühét pedig valósággal tapintani lehetett a kis helyiségben.
-Tudja, ha számba veszem, mennyi üzletet között már a fajtám magukkal, még mindig úgy látom, hogy mi vagyunk a szavahihetőbbek. -azzal türelmetlenebbül kapott a tárolóért. Ketch épphogy el tudta rántani előle. -Nem szeretem, ha átejtenek. -magyarázta a démon. Pillanatok alatt kicsente a palackot Ketch kezéből. Az egyetemes homlokán kidudorodott egy ér nemtetszését kifejezve. Amikor viszont a démon hallható koppanással kendőstől a kis faasztalra csapta a szeget, majd eltűnt, Ketch megnyugodott. Zsebre rakta a tárgyat hosszas ellenőrzés után, aztán mindenféle jeleket karcolt késével a fapadlóba. Mikor ezzel elkészült egy tenyérnyi, korong alakú rézlemezt fektetett az ábrák közepébe, majd fél lábbal ráállt. Mikor sárgán villogni kezdtek az ábrák, csak egy szót mondott:
-London. -és egy villanással eltűnt minden bizonnyal az említett helyszínre...