Team Free Will!

XII. „Operátor! Gyorsan, egy kijáratot!"

Lucifer lassanként felocsúdva pislogott körbe. A kényelmetlen húsruházat terhei egyre jobban nyomták a „lelkét", mégis, mikor sok éve hű szolgája megjelent, a keserédes öröm megint utat tört az érzelmei közé furakodva.
-Jól vagy, nagy uram? A gyermek? -tudakolta aggodalommal a démon nem is leplezve egy röpke pillanatra sem szeme feketéjét. A pokol ura pedig visszamosolygott rá.
-Ott, ahol lennie kell. Ezért pedig briliánsan -felelte kimérten, mire a démon a menekülők után fordította ében tekintetét.
-És a lány? -vonta fel a szemöldökét. -Futni hagyjuk? Mindet? -puhatolózott értetlenül, a nagyúr bólogatásaira reflektálva.
-A lány el fog vezetni minket egy fegyverhez -magyarázta higgadtan, felidézve a Lens csuklóját tarkító jeleket. -Thanos sem játszik teljesen nyílt lapokkal, nem árt, ha néha meg tudjuk kerülni -ecsetelte, mintha csak hangosan gondolkodna éppen, majd a szolgájához fordult. -Te pedig, Miren, tiéd a megtiszteltetés, hogy hősként vidd hírül a hatalmas titánnak a csúfos vereséget, amit ma itt elszenvedtünk -a démon láthatóan nyelt egyet a gondolatra, hiszen hírnökként bizonyos, hogy csúfos véget fog érni az élete, amint közli a rossz hírt. Az ura azonban megnyugtató és manipulatív hangon bíztatta. -Hidd el, a halálod meghozza majd a kívánt eredményt! -a démon már-már úgy érezte, hogy különleges, amiért őt választották ezen feladatra. A mellkasa büszkeségtől dülledt és a hangja kissé zavarba esetten csengett.
-Ez esetben köszönöm a megtiszteltetést, nagy uram!- felelte és kámforrá vállt.

***

A rohanás kimerítette a menekülőket jobban, mint valaha, amikor is Lens satufékkel állt meg, ezzel hasonlóképp megálljt parancsolva a többiekre. A hirtelen iramváltás oka pedig nem más volt, mint az út elágazása. A jobb oldali járat több, mint ismerősnek tűnt a lánynak, mégsem csábította a kiút kósza ígéretével.

-És most? Merre? -tudakolták páran szinte egyszerre, mintha mindenki a szőkeségtől várná a választ, de Lens némán meredt előre. Gondolkodott, mérlegelt, nem volt ideje holmi kérdésekkel foglalkozni ebben a helyzetben.
Aztán, mikor már sokadjára sem reagált, Loki az orra előtt csettintett a nevét szólítgatva.
-Marie?! Hé! -ismételte meg jó néhányszor a mozdulatot, mire a lány reflex szerűen csapott le a kezére és gátolt meg egy újabb csettintést. A félisten lefagyott az ismét bezöldült szemek láttán és félve húzta csak el tőle addig fogságban tartott kezét.
-Először is, ne csettintgess, nem vagyok az ölebed! -közölte hidegen a lány. Dean elhűlt a hangsúlytól és Stark is borzongott a páncél maradékjai alatt. Volt valami földöntúli a hangzásban, mintha nem is a lány saját hangja volna, hanem egy erőteljesebb, tekintélyt követelő tónus, ami eleddig egyáltalán nem volt jellemző őrá. -Másodszor, -folytatta, -arra egyértelműen nem jutunk ki- biccentett jobbra. Loki követte a tekintetét, majd alaposan szemügyre vette a járat falát. -Látod a jeleket? -a félisten bólintott. Felismerte a helyet, tudta, hogy talán, ha pár métert tehetnek előre a jelek miatt, de a kapuig nem jutnának el. -Nem tudjuk megközelíteni belülről -mondta ki hangosan a lány nem csak a saját, hanem egyúttal az áz gondolatait is. Még néhány eshetőséget pedzegetett, mire utolérte a megvilágosodás. -Ha visszafordulunk, eltévedünk a térmanipuláció miatt, vagyis, az, hogy most együtt vagyunk, nem azért sikerült, mert mázlink volt, hanem mert...
-Össze tereltek minket -fejezte be az áz helyette.
-Bravó! Talán mégsem vagytok olyan együgyűek, mint vártam -csendült fel az ismerős hang baljósan, ahogy a fehér öltönyös alak egyre inkább körvonalazódott a sötétből kilépve. Többedmagával és láncokon rángatva egy másik démont, egy szelídebb arcút. -Kár, hogy ezt Hicpatch nem mondhatja el magáról! -panaszolta erőltetett együttérzéssel, amitől az egész lénye csak tetézte önnön taszító mivoltát. Lens úgy figyelte a fogvatartottat, mintha elsőre nem tudná beazonosítani, honnan ismerős a számára mind a neve, mind pedig ez a porhüvely, aztán halkan kibukott belőle a gondolat:
-Ő az, aki elhozza a lelkeket...
-Honnan tudod, ki voltál ütve! -pedzegette döbbenten Peter, de Loki arcáról is ugyan ez a kérdés rít le. A lány megbabonázva figyelte az alakot, de fejben mégiscsak ottjárt köztük, ezért gépiesen ugyan, de nem hagyta őket felelet nélkül.
-Már találkoztunk, ami megmagyarázza, miért a pokolba kerültél.
-És én azt hittem, nem is figyeltél rám... -lelkendezett a démon, noha a hangja kissé erőtlenül csengett. Meggyötörtnek látszott minden rezdülésében és csak az ördög tudja, mit terveztek vele még, de ahogy a halandó lányt megpillantotta, mintha minden pozitív gondolat visszatért volna hozzá. -Megtörhetetlen... -hangoztatta, mintha ízlelgetné a jelzőt, amellyel akkor is illette már Lenst, mikor először találkoztak. A lány ajkai összepréselődtek a hallatán, sosem értett egyet vele a démon azonban tetézte a kényelmetlen érzetét. -Annyi idő eltelt és még mindig te vagy az egyetlen ártatlan lélek a pokolban... -a lány lesütötte a tekintetét. „Ártatlan", mit is jelent ez a szó? Futott át az agyán és szégyenkezés mardosta belülről és egyszerre látta az általa megöltek sírját és fülében zivataroztak a halálhörgések, melyek, ha egyszerre is csendültek fel, akkor is külön tudta választani mindet.