Team Free Will!

17.fejezet A kezdet vége, vagy a vég kezdete

Fury irodája pillanatok alatt megtelt emberekkel ő maga pedig hátradőlve a székében hallgatta az eseményeket.
Tony hitetlenkedve dőlt a falnak bal kezével az állát támasztva, majd mint aki nem biztos benne, hogy mindent tisztán hallott, elismételte a szőke lány szavait.
-Tehát, ha jól érettem, akkor Odin, a Mindenek atyja, a pokolban tengeti Asgard mentes mindennapjait és nekünk ki kell hoznunk onnan...
-Igen. -helyeselt a lány, majd megjegyezte: -Csak azt nem vágom, mi ezen a meglepő a történtek után?
-Bocsátsd meg nekünk, egyszerű életű halandóknak, hogy nem szoktuk meg egyik napról a másikra a szellemvilágotokat. Ha nem tűnt volna fel, szkeptikus vagyok!
-Stark! Állítsa le magát! -vágott közbe Nick, de Steve a barátja oltalmára kelt.
-Igaza van... Ez túl sok... Mindnyájunknak.
-Köszi, Steve, de nem kell a védelmed! Lemenni a pokolba, ez őrültség!
-Pedig egyszerűbb, mint kijutni a purgatóriumból... -jegyezte meg Crowley összefonva a karjait öblös mellkasa előtt. Persze, most is, mint mindig, hívatlanul, csak úgy megjelent a megbeszélés kellős közepén, ami Dean zaklatottságának kiváló boksz zsákjává tette.
-Crowley! Nem a lejutás módja a baj, hanem a visszaút és az amivel odalent kell szembenéznünk! -fújtatva bámult hol a padlóra, hol a démonra, majd folytatta. -Fel jutni lehetetlen lesz, ha elkapnak minket, ami mellesleg köszönhető a drága húgunknak. -színpadiasan intett a szőkeség felé.
-Dean! -csattant fel a lány, mire a többiek arcán úrrá lett az értetlenség, egyedül Crowley nézett ki úgy, mint aki vette a lapot. Sam persze próbálta csillapítani a kedélyeket.
-Nem tudtatok volna várni, amíg kilábalunk a bajból? -kérdezte, de nem emelte fel a hangját, mire Leni vállat vont.
-Épp ez a baj, hogy sosem lábalunk ki belőle, mindig jön valami más! -felelte, hiszen valahol mind tudták, hogy ebben nem tévedett.
-Felelősséggel tartozol ezért! -erősködött Dean. A tekintete ködös volt, bárki megmondhatta volna, hogy nem gondolkodik tisztán az adott pillanatban. Bárki, kivéve Eleanort.
-És ne legyen életem, még véletlenül sem, hogy mindig maradjon egy feláldozható szűz, ha szükség van rá?! -fakadt ki, de bátyja vonásai rögtön jeges maszkká váltak.
-Igen! -a hangja határozott volt és ezer mennydörgésnél is ridegebben zengett. A szőke lány összerezzent, de nem nézett félre a szúrós, hideg szemektől.
-Mondd ki inkább nyíltan, hogy az aggaszt, amiért nem hoztuk ki Bennyt! -a levegő megdermedt körülöttük, a többiek számára eddig nem sejtett irányba ment át a beszélgetés. Kikerekedett szemek és érdeklődő tekintetek meredtek rájuk, de mintha ők ezt nem is érzékelték volna egészen.
-Aggaszt! -válaszolta Dean. -Bíztam benned és te cserben hagytad őt, ahogy ezzel együtt engem is! Mi lesz majd? Legközelebb engem hagysz hátra, mert nincs időd megkeresni? -minden szava vádlón, pengeélesen, s a lány fülében és elméjében könyörtelenül igaznak hangzott. Már nem maradt ereje visszavágni, talán nem is akart már védekezni. Leszegett fejjel várta az ítéletet, azt a balsors okozta lesújtást, amit ez a cselekedet érdemelt, de az nem érkezett meg.
Helyette valami olyasmi történt, amit még az ajtóban ácsorgó Thor is alig hitt el, noha a saját szemeivel látta. Loki, aki mindeddig némán, reakcióktól mentesen fülelt a sarokban, most a szőkeség mögé állt és félkézzel magához vonta, mintha csak óvni akarná.
-Nem is emlékszem, legutóbb ki maradt hátra miattatok... -jegyezte meg lesajnáló tekintettel. Halkan beszélt, de nem suttogott és Dean a döbbenettől először meg sem hallotta a beszédjét. -Már mondtam, nem? Ha ennek vége, magammal viszem. Nem veszekedéssel kellene töltenetek az utolsó heteiteket! -azzal karon ragadta a halandót és a kijárat felé indult vele. Az ajtóban Dean még utána kiáltott:
-Ha téged árult volna így el, akkor mit tennél? -Loki egy pillanatra megtorpant, azután megpördült, mindezt anélkül, hogy a lány csuklóján lazult volna kezének szorítása.
-Elárulni? Nem... -ezer wattos vigyor szökött az arcára. Úgy festett, mintha valamit fontos dolgot akart volna az idősebb Winchester arcába vágni, de aztán megváltozott a véleménye és visszafogottabb mosoly mellett közölte: -Te nagyon tudatlanul állsz a dolgokhoz, de kiélvezem a szánalmas dühödet, mert megérdemled... -ezután nyílt az ajtó és hamarosan eltűntek mögötte mindketten. Csak akkor álltak és szólaltak meg, mikor már hallótávon kívül jártak a többiekhez képest valahol a fő folyosó melletti üres mellékszakaszban.
-Megvédtél... -jegyezte meg döbbenten a lány és noha a férfi keze már nem érintette a bőrét, ő még mindig a csuklóján érezte a hűvös tapintást. -Köszö... -próbálta kifejezni a háláját, de a férfi leteremtette érte.
-Nem tettem ilyesmit. Csak nem volt jobb alkalmam közölni veled a terveimet. -a terveit... Igaz is, a szőkeség fülében ott visszhangoztak a szavak.
-És ha nemet mondok, ha nem megyek veled? -Loki hátat fordított neki, úgy adott csak választ a kérdésre.
-Ne áltasd magad azzal, hogy van választásod, mert nincsen. -tett egy lépést előre, de Eleanor a karjába kapaszkodva megállította. Az istenség nem mintha nem tudta volna lerázni, csak nem akarta. Kifejezetten kellemesen érintette, hogy a midgardi gyenge testhőjét egy pillanatra magán érezhette, hát még, mikor a szavai eljutottak a tudatáig.
-Nem bántam meg... De ostobaság volt ilyen hamar... Ebben Deannek volt igaza. -ezt hallva Leni felé fordult és a vállara helyezte jobbját, majd lassan útnak indította megállítva a halandó szíve fölött.
-Az ártatlanság nem csak azon múlik, hogy kivel hálsz együtt. -magyarázta, de nem nézett az arcát fürkésző kéklő medencékbe.
-Tudom, de nem vagyok biztos benne... -sütötte le a tekintetét a szőke is. A férfi felkacagott.
-Pont azért vagy az, mert egy percet sem bírsz ki anélkül, hogy ne rágnád magad valami ilyesmin. Nekem ez nem menne. -vallotta be, mintha egy minimális elismerés is szorult volna a szavaiba. Ezúttal viszont lefeszegette a köré fonódó karokat, hogy visszatérhessen a tárgyalóba, remélve, hogy a feszültségforrásokat szétválasztva képesek lesznek legalább egy józan tervvel előállni.
-Esetleg ma is... Mellettem maradsz? -kérdezte a szöszke reménykedő szemekkel. Loki egy vérbeli gonosz mosolyt engedve magának visszafordult a megszeppent halandóhoz, hiszen a kérdés hatására megelevenedtek előtte az éjszaka eseményei és megint, mintha érezte volna a halandó enyhe kókuszos illatát.
-Vigyázz, mit kívánsz, Marie. -intette óvva, majd magához vonva mélyen beszívta a szőke tincsek édeskés aromáját. -Este találkozunk. -ez nem kérés volt, amit mind ketten jól tudtak. A lány rábólintott, mire a férfi már el is tűnt.
Nem arra érkezett vissza Nick irodájába, amire szeretett volna. Dean ugyan csendben volt, de Tonytól zengett az egész helyiség.
-Nem Steve, Petert nem vonjuk be! -szögezte le ezredjére, de a teremben mindenki egyetértett azzal, hogy minden lehetséges segítségre szükségük lesz.
-Emberek kellenek, Tony! -adott hangot az elképzeléseiknek Steve, de a milliárdos ragaszkodott a pókember kihagyásához.
-Nem! Abban sem értek egyet, hogy Wandát vinnünk kellene és ne is tagadd, Barton, mert te sem akarod, hogy velünk jöjjön. -mutatott a karba tett kézzel Fury asztalának sarkán ülő sólyomszemre.
-Ugyan olyan értékes hősök, mint mi... -sóhajtotta, de belül nagyon is támogatta Stark elképzelését. Úgy kezelte Wandát, mintha a lánya lenne, hiszen ott volt, látta, ahogy a bátyja meghalt és akkor is csak erre bírt gondolni, hogy milyen fiatalok, hogy még az egész élet előttük áll, hogy gyereknek kellene lenniük ahelyett, hogy az életüket kockáztatják, de ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy a lány minden cselekedetét jóvá akarja tenni, akár csak Natasha és éppen ezért egyiküket sem hátráltathatja az aggodalmával.
Mikor Tony belátta, hogy erről a frontról bizony nem fog támogatást kapni, a kapitány felé fordult. 
-Gyerekek, Steve! Nem áldozunk be gyerekeket! -próbálkozott, de a katona mielőtt felelhetett volna, Wanda szólalt meg.
-Nekünk nem is lehet beleszólásunk? Meddig akarsz még visszafogni minket?!
-Ameddig csak kell! -intette le meg sem rémülve a lány ujjai körül vibráló vörösségtől, amit minden bizonnyal a feszültség idézett elő.
-Te voltál az, aki Peterrel játszott, mintha csak dróton rángattad volna! -fedte meg érte Steve, bár abban a minutumban meg is bánta. 
-Mert nem tudtam visszafogni! Nem csak az anonimitás a lényeg, hanem az élete is, amit így nagyon hamar el fog veszíteni, mert naiv! -csattant fel a férfi. Rogers a fejét rázta, tudta, hogy olyan terepre tévedt, ahonnan már nem léphet vissza. Megacélozva magát kimondta a lehető legkegyetlenebb dolgot, amely valaha elhagyhatta Amerika kapitány száját.
-De te nem vagy az apja, Tony!
-Többet tettem érte, mint az apja! -vágott vissza a milliárdos.
-Hát erről fúj a szél... -sóhajtott fel a kapitány. -Howard büszke lett volna rád eddig a pontig... -mondta felidézve egy hasonló irányú beszélgetést Tony édesapjával a háború idején.
-Mert? -vonta fel a szemöldökét.
-Mert most pontosan olyan voltál, mint ő! -felelte Steve. Stark kínos nevetésben tört ki, aztán a vállainál fogva lökött egyet az amúgy is kényelmetlenül közel álló Rogersen.
-Cseszd meg! -fröcsögte, majd végig nézett a társaságon megállapodva az ajtóban álló Lokin és hozzátette: -Ti is! -azzal elviharzott a helyiségből. Senki sem szólt egy szót sem, egyedül Loki nem bírta megállni, hogy belekössön a kialakult helyzetbe.
-Most akkor tovább vitatkozik az élettársával, vagy kezébe veszi az irányítást? -találgatta Steve reakcióit figyelve. A kapitány csak legyintve leszögezte:
-Magának nem osztottunk lapot!
-De mikor a segítségemre szorult, nem restellt könyörögni érte... -juttatta eszébe a fekete hajú, mire fejrázást kapott válaszul.
-Csak maradjon veszteg, ezt majd én intézem. -közölte a kapitány, azzal Tony után akart indulni, de Loki még fennhangon utána szólt: 
-Lehetne tempósabban? Nyakunkon a kilenc világ, csak szólok, ha valaki számára nem lenne világos. -kissé furcsán jött le mindenki számára, hogy egy „rossz fiú" oktatja ki őket a Föld védelméről, de azzal is tisztában voltak, hogy nagyon is igaza van ez ügyben.
Steve tehát folytatta az útját Tony után, hogy megpróbálja meggyőzni, elvégre ő nem akart a háta mögött szervezkedni, még akkor sem, ha az gyorsabb megoldásnak bizonyulna.
Jó néhány folyosót végigjárt, mire a számítástechnikai labor egyik fél üres részlegén rá nem lelt. A milliárdos éppen Péntekkel kommunikált, de hogy mivel kapcsolatban, hiába hallotta kristálytisztán, Rogers egy szót sem értett belőle, mint átlagosan a tudományos humbugokból.
-Tony! -szólította meg, mikor a másik nem úgy tűnt, mintha felfigyelne a jelenlétére.
-Nem! -intette le, mielőtt a szőke hajú férfi egyáltalán ismét szóra nyithatta volna ajkait. -Miért? Mi a francért, huh? -vágta földhöz a kezében tartott villáskulcsot. A koppanás karcot ejtett a padlón, a fém szerszám pedig az egyik asztal alá csúszott. Stark hosszasan bámulta a felsértett aljzatot, majd merengve és akadozva nyögte fel a szavakat. -Az a kölyök... Pepper lelécelt, senkim sem maradt rajta kívül! -lecsúszva a mögötte álló állványzat mellett ült a padlóra. Látszott rajta, hogy a híres Tony Stark, akit semmi és senki nem érdekelt ebben a pillanatban foszlott szerte teljesen. Utoljára akkor látta ilyen összezavarodottnak, amikor készhez kapták a Sokovia-i egyezményt és a bűntudat felülkerekedett rajta.
-De nem vagy az apja... -ismételte meg az előbbi mondatát Steve.
-Te meg nem vagy a vezetőnk! -vágott vissza de nem nézett a kapitányra, úgy folytatta tovább, mintha a neki szánt sértésekkel helyrehozhatna bármit is. -Én nem fogadtalak el annak! -Steve mellé lépett és ő is leült, hátát az állványnak vetve.
-Nem akarok az lenni... A nehéz helyzet nehéz döntéseket követel. -a szavai mindig, így abban a minutumban is őszintének tetszettek, de ettől semmi sem vált egyszerűbbé.
-Lemenni a pokolba... Ez öngyilkosság! -szitkozódott, aztán váratlanul elhallgatva Stevre pillantott kérdőn. -Vajon Odin, ha tényleg olyan erős, mint mondják, mért nem szökött meg egymaga? -Rogers vállat vont. Aztán eszébe jutott mit mondott neki Thor ezzel kapcsolatban.
-Le van gyengülve... -sóhajtotta, amivel persze csak még jobban felbosszantotta a milliárdost.
-Oh, szóval menjünk be és kolonccal próbáljunk meg visszatérni... Remek! -de a szarkazmuson át valami olyan csillant a szemében, amit a szőke férfi azelőtt még nem láthatott.
-Te félsz... -annyi háborút megjárt katona szemében látta már ezt, de egy barátja szemében felfedezni mégis csak mérföldekkel másabb volt, elvégre Tony sosem mutatta ki, ha rettegett, még mikor Loki kilökte azon az ablakon, akkor sem. -Mi a baj? -kérdezett rá.
-Hogy mi a baj?! -fújta fel magát Tony. -Nem te ragadtál bent majdnem lebegve a semmiben! Még a nő, akit szerettem sem vette fel azt a kúrva telefont és vagy fél percig halottnak éreztem magam... -kiáltotta pánikolva, mintha újra ott lenne, aztán a hangja elcsendesedett, alig volt több suttogásnál és a tekintete azt mutatta, hogy messze tévedt a valóságtól. -Amit ott láttam... -kezdett bele. -Ők a pokolba készülnek, én meg láttam a poklot! És most ne gyere a háborús történeteiddel, mert nem érdekelnek! -Stevenek esze ágában sem volt belekezdeni valami ilyesmibe, de valahogy meg kellett nyugtatnia Tonyt.
-Nem fogok. Nézd, nem az űrbe készülünk, vissza fogunk térni. -mondta határozottan. Erre a feltaláló cinikus kacagásban tört ki.
-Nem nézel elég horrort igaz? Sose mondd, hogy visszatérsz, mert akkor nagy valószínűséggel nem fogsz! -azzal kézfejével az ajtó felé bökött, jelezvén, hogy nem kívánja tovább élvezni a kapitány hazafias társaságát, mire az fújtatva felegyenesedett.
-Gyerekesen viselkedsz... -sziszegte, majd magára hagyta a ciccegő férfit.
Nem tért vissza Fury irodájába, jól sejtette, hogy ki -ki a maga dolgára ment azóta. Helyette Hill ügynököt kereste fel, hogy megtudja mire jutottak a többiek, amíg ő Tonyt próbálta győzködni.