Team Free Will!

8.fejezet Isteni színjáték, meg egyebek

Miután Dean és Benny kibékültek, a Winchester fiú visszament strázsálni a betegszobák folyosójára. Utálta a kórházakat, mert az apja is kórházban halt meg, Bobby is kórházban halt meg és mikor a Halállal egyezkedett vele, akkor is egy kórház lelkeit kellett elragadnia.
Töprengve bámulta a hófehér falakat, csempéket, de nem mert még az ablak közelébe sem menni, mert meg mert volna esküdni rá, hogy Billy a közelükben ólálkodik és lesi, hogy betartották-e a szavukat. Ez a fajta várakozás, hogy valaki, aki fontos részét képezi az életednek ott van melletted, de nem láthatod, nem mérheted fel a saját szemeddel az állapotát... A tehetetlenségnél kínzóbb érzés nincs, akkor már inkább jöjjön ezer pokol és szörnyeteg... 

Az elmélázásából egy szinte undorítóan nyájas hang szakította ki. 

-Szabad lesz?- bökött a folyosó felé a félisten. Dean dühösen ráncolva a homlokát pislogott fel rá. 
-Te mit keresel itt? 
-Midgardban? Odint...- vont vállt a férfi nemtörődöm módon, noha nem volt titok előtte, hogy Dean nem épp erre gondolt. 
-Nem... Itt mit keresel?- helyesbített kinyújtott karral elvágva az utat a férfi előtt. Loki idejét látta véget vetni a játszadozásnak és komolyra fordította a szót. 
-Samuel küldött.- Dean felsóhajtott, hogy a megkönnyebbüléstől éppen, vagy a lemondástól az még számára is rejtély volt. 
-Megkérdezném magamtól, hogy jó ötlet- e ez? Bízni benned... 
-Van választásod? 
-Touche.- vigyorodott el. Ha nem lettek volna ellenségek a félistennel a New York- i fiaskó miatt, talán még barátkoztak is volna, de legalább inni összejártak volna, mint Crowleyval. Még a stílusuk is sokban hasonlított a pokol királyával. Ugyanaz az arrogáns, fennkölt hangnem, késztetés a gonoszkodásra és valahogy egyikre sem mertek volna gyereket bízni... 
-Mostanában mindenki késztetést érez, hogy belém vethesse a bizalmát... Először Thor, Stark, most meg a Winchesterek.- jegyezte meg sokat sejtető vigyorral.
-Tudod, New Yorkban majdnem megvoltál... 
-Hát igen, gyenge kis halandókhoz mérten bravúrosan szerepeltetek.- Dean némán várta az öntelt vigyor lefagyását, mielőtt bármit is reagált volna a félisten szavaira. Mikor megszólalt, kék szemei kérdőn meredtek a fekete hajú smaragdjaiba és a hangja is alig volt több suttogásnál. 
-Miért tetted?- nem volt számon kérő, vagy követelőző, sokkal inkább aggodalmas, mintha helytálló elképzelései lennének, amiket a másiktól szeretne hallani. 
-Dean, ez attól tartok, leterhelné a hirtelen haragú elmédet.- kacagott fel megtörve a túl komollyá váló légkört. 
-Neki mégis megnyíltál... Miért? 
-Hn...- merengett el Loki. Hogy miért is? Igazából ő sem tudta volna megmagyarázni. A Winchester lány a maga egyszerűségében mégis csak megfejthetetlen rejtélyt képezett a gondolatai közt. Kiismerni egyszerű volt, de az érzései és a tettei merőben eltértek egymástól. Na, és persze ott volt az a nap is, mikor kis híján legyőzték... Ahogy lassanként visszagondolt rá, egészen élénken jelent meg előtte minden apró részlet az utolsó pillanatig. 

***

2012-t írtak a földi lapok, a szellő pedig vadul tépte a hátrasimított fekete tincseket az asgardi fején még az agancsos fejfedő alatt is. Hárman vették körbe a férfit. Két fiatal, de edzett fiú és egy náluk jóval kisebb lány olyan átható kékségekkel, amilyenekkel a kilenc világban nem találkozott még.
A félisten tisztában volt vele, mire készülnek. Az átkos fa törzséből eszkábált karó összetéveszthetetlenül a közelében járt. Ugyanakkor az sem volt rejtély a számára, hogy ezzel nem sokat árthatnak neki...

A gond csak az volt, hogy ezt nyilván a serege is jól tudta. „Serege", mintha valaha is az ő irányítása alatt álltak volna... Pedig mennyivel könnyebb lett volna minden, ha az a cövek, amely a gyenge és reszketeg női kézből éppen a szíve felé közelített véget vetett volna mindennek.