Team Free Will!

1.fejezet Bűn és bűnhődés, na meg a több szálon futó cselekmény rejtelmei

-A nevem Eleanor Winchester. 23 éves vagyok, 1993-ban születtem az Oklahoma-i Norman-ben. Vadász vagyok -mondta magabiztosan a fém asztal mögött ülő lány. Vele szemben a fél szemű férfi türelmetlenül faggatta tovább az elítéltet. Öblös hangjába beleremegett a szürke tárgyaló terem.

-És egészen pontosan mire is vadászik?- tudakolta fennkölten. A fogoly vékony kezecskéjével a jobb füle mögé tűrte a szemébe lógó szőke tincset, mielőtt feleletet adott volna a fekete férfinak.

-Bármire, ami nem emberi és gonosz- a szavakat tökéletesen artikulálva ejtette ki. Aki hisz az ilyesmiben valószínűleg megborzongott volna a sejtelmes hangsúly hallatán. Nem úgy, mint a félszemű, sem pedig az üveg túloldalán ácsorgó ex-katona, vagy a milliárdos a jobbján. 

A kérdező nem adott hitelt a lány szavainak. A félrevezetés vagy az őrület szikráit kereste a kékeszöld szemekben, de csak eltemetett gyötrelmet láthatott, azt is alig egy másodpercre.

-Tehát, nem létező dolgokra?- érdeklődött lekezelő tekintettel. A kérdezett csak hangosan kifújta a tüdejében rekedt levegőt, miközben lustán az asztal fölött előre nyújtotta bilincsbe vert kezeit. A fém dörzsölte a csuklóit, ahogy felfelé kúszott az alkarján, de nem sebezte meg és a hangja nyugodt volt, elmélyült.
-Ha ettől jobban alszik...- hagyta rá a szemkötősre. Nem először tartóztatták le, nem először tanácsosabb hallgatnia az igazságról, de kivégzéssel eddig még sosem fenyegették. 

A félelem görcsösen dobolásra késztette a karcsú lábakat, míg a szőke hajú ujjbegyei türelmetlenkedve kopogtak az asztal lapján. Ezt megunva a férfi fújtatva fogta le a megbilincselt kézfejeket.
-Játszhatjuk ezt holnapig, vagy az is lehet, hogy segít nekünk- kezdett bele negédesen. A lány csak elveszetten bámult előre. Most kezdte megérteni, hogy innen már nincs visszaút. -A bátyjai... -itt tartott egy rövid szünetet, mintha maga sem tudná, mivel szeretné folytatni a mondandóját, amíg a szőkeség még mélyrehatóbb pillantást nem vetett rá. -Mesterien játsszák el a halálukat-ismerte el végül a férfi. 

A fiatalabb megremegett a hallottak hatására, de néma maradt, így a szemtakarós folytatta. -Amivel jelenleg vádoljuk őket az nem egy egyszerű gyilkosság, mint annak idején St. Louis-ban -a lány leplezni próbálta a torkára gördült rossz érzést, mi-több nyeldekléssel próbálta eltüntetni onnan. -Mától terroristának számítanak!-közölte a férfi hidegen, tényszerűen és megmásíthatatlanul. Az ütőér valósággal dobolt a lány nyakában és az arcára is a düh, meg a szégyen pírja vetett árnyékot. A hallgatása eddig tartott, magából kikelve felkiáltott. 

-Hát akkor jól mellé nyúltak, mint kilenc-tizenegy esetében!- felháborodottan forgatta meg kékes íriszeit, majd vissza erőltetve az arroganciáját dühe megvető vigyorrá alakult.
-Ön szerint ez vicces?- kérte számon a férfi. A lány csak felkacagva visszakérdezett.
-Ez?- kacagott fel. - Tudja, nem hogy vicces, hanem egyenesen röhejes, hogy egész életemben olyasmi ellen harcoltam, ami elől sikítva menekülne és jelen pillanatban nagyon úgy néz ki, hogy egy sima méreg injekció fog odaátra küldeni! Na, ez az, ami vicces...- nevetett fel ismét. 

A férfi elkomorodva tekintett alkura való hajlamot keresve a csillogó szempárban, de mind hiába.

-Ha vall Sam és Dean Winchester ellen, akkor néhány év letöltendő után szabadon távozhat!- ez volt a lehető legrosszabb kijelentés, amit tehetett a félszemű, mert egy Winchester soha nem árulja el a családját. Az indulat és a büszkeség szikrákat szórt a szőkeség szemén keresztül. 
-Már bocs, de a válaszom: Baszd meg!- köpte felé a szavakat. Az járt az eszében, mikor Sam elmesélte Toni Bevell mit tett vele, és hogy ő hogy viszonyult hozzá, majd ürességet erőltetve az arcára hozzáfűzte: -Mindegy hányszor kérdezed meg, nem felelek majd mást. Már csak a saját érdekedben is jobb, ha nem tudsz semmiről! -a férfi nem fordított figyelmet a légből kapott tegeződésre, sokkal inkább aggasztotta a szavak mögött húzódó tartalom.