Team Free Will!

33.fejezet Otthon, vérmes otthon

Lens leszegett fejjel ballagott a csoport mögött. Fury ígérete szerint fél óra járásra lehettek a vadászgéptől, amit értük küldött, miután Stark kommunikációs rendszere a földre visszaérve helyreállt.
Mint kiderült, idefenti idő szerint nem voltak el másfél napot egészen, ami az igazgató számára, bár tudott az időeltolódásról, még így is érthetetlen volt. Mindenesetre, ha fellélegezni még korai lett volna, legalább a világok messze földön híres atyja és a gyermek náluk volt. A leglényegesebb pedig, hogy a lehető leghamarabb helyezzék őket a SHIELD védelmi rendszere alá.
Azonban a szabadulás nem, hogy lezárta volna a felmerülő problémákat, hanem valahol mind érezték, hogy újakat tárt fel. Ez az oka annak, hogy Dean lassítva lemaradt a húgához igazítva lépteit. Zaklatottságát képtelen volt leplezni, az információk, amik elhagyták annak a lénynek a száját a testvérével kapcsolatosan, egyszerűen alapjaiban rengették meg a világát, főleg mert ő maga sem volt épp idegen a pokoljárást illetően.
Lens pedig tudta, hogy kérdés jön, de némán várt. Várta, hogy a bátyja megtalálja a szavakat, amelyek oly nehezen akartak a szájára pattanni.

-Mit értett a démon megtörhetetlen alatt, Lens? -bökte ki végre. A lány fejét csóválva vonta meg a vállát kínosan ügyelve léptei ütemének változatlanságára.
-Dean... Hagyjuk ezt! -kérte, nem saját magának, egyszerűen csak nem vágyott rá, hogy ennél is jobban összetörje a mellette sétáló betegesen elfehéredett alakot.
-Crowley közel 80 évet emlegetett... -rebegte, de ekkor már nem volt képes a lányra vetni tekintetét. -Miért mondta az a démon, hogy megtörhetetlen vagy? -Dean maga sem értette, miért ment át a hangneme vallomást követelőbe, mintha egy bűnözőt faggatna. Hiszen fejben ő már összerakta ezt a két információt, mégsem tudta elhinni. Hallania kellett tőle, bár ahogy peregtek a percek, egyre kevésbé volt kíváncsi a feleletre.
-Mert nem alkudtam meg velük... -mondta a lány színtelen, élettelen hangon. Akkor már érzékelte a szörnyülködést bátyja részéről, de már úgy is mindegy volt. Inkább csak abban reménykedett, hogy a most is hangosan csevegő Thor mellett a többieknek nem kell hallaniuk az ő törékeny szavait. - Eszembe jutott, hogy megalkudja... Oh, milyen sokszor! Néha még ébren vergődve gondolkodom rajta, mennyi mindent megúszhattam volna, ha csak egyszer is könyörgöm érte, vagy miután felajánlották, elfogadom. Néha gondolatban visszamegyek és ezerszer is igent mondok nekik... De nem tettem, mert féltem, hogy jobban fogok szenvedni, mint te. -Dean kezei ezen a ponton ökölbe szorultak. -Nem vagyok megtörhetetlen... -folytatta a lány és egy könnycseppet Loki köpenyének szakadt gallérjába rejtett. -Épp ez a tudat tört meg, hogy nem járhatok úgy, ahogy te, hogy nem bírnám elviselni, ha ennél is jobban kellene gyűlölnöm magamat. -olyan különös volt kimondania a szavakat. Soha, senkinek nem tett róluk említést, erre megesküdött volna és most mégis olyan könnyen törtek fel, mintha semmire sem vágyott volna jobban, mint végre elárulni valakinek, odabent miken is megy keresztül a pokol miatt. A hangja, ha rekedtesen is szólt, remény bújt meg benne. Remény azért a megértésért, amit az ember akkor vár a családjától a leginkább, ha elviselhetetlenül szenved. -Sosem voltam megtörhetetlen, csak nem értik, mikor és hogyan török meg. -fejezte be felemelt fejjel. Ő maga sosem tartotta szégyennek az említett tényt. Eleget büntette magát mindenért előtte.
-Nem mondtál igent nekik... -súgta Dean és a hangja remegett. -Nem mondtál... Nem tetted! -a végére hisztérikussá vált, kiáltott, ami miatt mindenki hátra kapta a tekintetét, de mert hogy átkelőhely előtt történt az eset, az orruk előtt elhúzó kamion zaja újra az útra terelte a figyelmük fókuszát. Lens összepréselte ajkait és pillanatra a szemhéjaival is ezt tette. -Nem mondtál igent nekik! Mégis mi a fene bajod van? -fakadt ki a fiú és mivel Lens nem nézett rá, megállította a válla alatt elkapva és szembe fordította. A lány visszanyelte az ismerős gombócot a torkában és minden erejét összeszedve vetett gátat a könnyeinek. A tekintete elveszítette a fókuszát, üres volt és sötét. -Egyáltalán érzel még fájdalmat, Lens? Ez nem normális! Ez nem lehet normális... -támogatás, vígasz vagy együttérzés... Ennek kellett volna lennie az idősebb testvér hangjában, helyette vád, undor és olyan elemi félelem bujkált benne, amit még a legszörnyűbb ellenfelük ellenében sem érzett.
-Pedig logikus... -sóhajtotta a lány színtelen hangon, ahogy felléptek a gép bejáratán. -Mindig volt és van is a pokolnál nagyobb fájdalom, ha elég kitartóan keresel, te is rájössz, hogy így van. -magyarázta ahogy bekötötték magukat és mivel tudta, hogy jóideje először ülhetnek nyugodtan, még hozzátette: -Most pihenj! Megjártuk a poklot...