Bandaháború (Soonhoon)

18. fejezet: Ki is vagy te?

Hoshi:

Szinte vágtatva megyek lefelé a lépcsőn Minghao-val a nyomomban, mivel a kihallgatószoba a pincében kapott helyet. Kíváncsi még rám egyáltalán? A folyosón csend van, bár nem üres: a két fiú a rétről és két alacsonyabb rangú bandatag tőlünk itt van, de nem beszélnek. Lábaink dobogására felkapják a fejüket, mi pedig megállunk az ajtó előtt, aminél csoportosulnak. Már éppen ráfognék a kilincsre, mikor az egyik emberünk elém áll.

-Bocs, Hoshi, nem engedhetlek be – néz ridegen.

-Mi? Dehogynem! – húzom fel magam még jobban. – Magasabb rangom van, azt csinálod, amit mondok!

-De ez felsőbb utasítás – néz félre, tudja, hogy ezzel nem szerez jó pontot nálam.

Méltatlankodva és segítségkérően pillantok The8-re, de ő egyáltalán nem figyel rám, mert az egyik Dragons tag méregeti gyilkosan, emiatt szinte láthatatlanul, de úgy helyezkedik, hogy azonnal védekezni tudjon, ha úgy alakul... Szóval ő lesz Seungkwan, a kedves arcú, bár most nem nevezném annak. Szemei szikrákat szórnak, eddig lágy vonásai megkeményednek és ő is felveszi a támadóállást.

-Te mit keresel itt még mindig? – sziszegi. – Igazán kinyírhatott volna már valaki!

-Kwan, ne csináld már ezt, nem ezért jöttünk – szól közbe a magasabb, próbálva csitítani a másikat.

-Fogd be, Mingyu, ez nem tartozik rád – hurrogja le társát, mire már én is közbeszólok:

-Tényleg ez most a legfontosabb?

-Na a másik is kezdi – csattan fel. A srác nem valami hidegvérű... – van fogalmad róla egyáltalán, min ment keresztül érted Jihoon? – lép elém, és megböki a mellkasom mutatóujjával. – Olyan traumákat élt át, amit el sem tudsz képzelni, de amint feltűntél óvatlan lett, egyedül akart veled lenni, mikor S.Coups bármikor megölhette volma, majd békét kért, nem a három hülye miatt – mutat a zárt ajtóra -, hanem csak miattad! – akaratlanul hátrébb lépek, ezzel nekiütközve a falnak, ő pedig követ. – El akarta mondani az egészet, de nem akart veszélybe sodorni. Te pedig? A padlóra küldted, elérted azt két hónap után, amihez Seungcheol-nak három év volt szükséges – a szavai égetnek, mintha minden kifejtett hang egy tüzes késszúrás lenne. – Remélem tudod, hogy amíg te nem vetted fel a kurva telefont, addig ő minden kibaszott nap pánikrohamot kapott, mert te bevágtad a hisztit! Úgyhogy neked itt nincs szavad! Egy nagy nulla vagy, bárcsak megfojtottalak volna az első találkozásunkkor!

Felelni akarok, de nem tudok. Fájdalmat okoztam neki, az embernek, akinek sohasem akartam...

Gondolataimból egy tompa puffanás rángat ki, majd S.Coups hangját is felfedezem, bár nem értem, azért a hanglejtéséből ítélve baj van. Hezitálás nélkül lökök félre mindenkit és nyitok be: Seungcheol és Jihoon a földön, Woozi egyértelműen nincs teljesen magánál, verejtékezik és könnyezik, ahogy felnéz a szeme nem fókuszál, zihálva veszi a levegőt, gyötrelmes látvány. Ilyen lenne egy pánikroham?

Elé térdelek és átkarolom, nem is tudom, hogy én tolom el Coups-t, vagy magától húzódik a háttérbe, de már csak én tartom szemem fényét. Minden olyan gyorsan történik, mire észbe kapok már ajkaink találkoznak, visszatartja a levegőt, azt hallottam ez jó. Nem mozgatja száját és én is csak minimálisan, hogy inkább ide figyeljen, majd mikor elhúzódik, végre szemembe néz:

-Ne hagy itt – egyik keze az arcomon, a másik görcsösen szorítja a pulcsim ujját.

-Soha többé – biztosítom közelebb húzva, mikor megérzem, elernyedő kezét, arcomról is lehullanak ujjai, feje előre dől, mellkasomnak ütközve.

Sokkos állapotban nézek eszméletlen testére, majd körbe a szobában segítség kérően: Seungcheol pont olyan arcot vág, mint én, a sarokban az amerikai kicsit zavarodottabbat, az ajtóban állók szintén. Minghao az első, aki észbe kap:

-Gyorsan a gyengélkedőre – lép mellém és elkezdi felemelni szerelmem, mire már én is reagálok, együtt emeljük fel, majd ő szó nélkül engedi el, amint biztos fogást találok vékonyka testén.

Kilépve a folyosón mindenki félreáll, a magas a telefonját a füléhez emeli, de nincs időm azzal foglalkozni, hogy kit hív. Jihoon a fontos, felviszem a lépcsőn az első emeletre, majd benyitva a gyengélkedőre az egyik üres ágyra fektetem. Csak ezután nézek hátra, így látom, hogy mindenki követett, közben a magas magszólal:

-Felhívram Wonwoo-t, azt mondta indul ide, húsz perc és itt lesz. Valaki intézze el, hogy beengedjék.

-Megyek – jelentkezik Minghao a feladatra, majd távozik is a helyiségből, mikor Jeonghan jön ki a gyengélkedő iroda részéből.

-Mi történt? – néz végig a társaságon, aztán Woozi-rá téved a tekintete, azonnal hozzá siet, majd mivel nincs nála hirtelen semmiben eszköz, két ujját a nyakára teszi, míg a másik kezén az időt nézi. -Nem költői kérdés volt! Orvos vagyok és választ várok – néz leginkább S.Coups-re, aki még mindig nem ébredt fel teljesen a sokk ól, így átveszem a szót:

-Nem voltam bent az elejétől, de mikor Megláttam a földön ült, verejtékben úszott és görcsösen húzta össze magát, aztán mikor lenyugodott kicsit, elájult – hadarom el.

-Érdekes – jegyzi meg, majd visszanéz a tündérkémre, még így is gyönyörű. Kezeit a kisebb szeme alatt óvatosan végig húzza, majd tolla végén lévő kislámpájával megnézni a pupillareflexeit. – Mikor aludta ki magát utoljára?

-Nem tudom – nyögi ki pár másodperc csönd után Seungkwan. – Sokat volt a szobájában egyedül, de nem tudom mennyit aludhatott, ha pedig mégis, sokszor én keltettem a rémálmaiból.

Rémálmok? Most, hogy van időm jobban megnézni, felfedezem a karikákat a szeme alatt, a beesett arcát és, mintha vékonyabb is lenne, hisz olyan könnyen felkaptam az előbb is. Szinte vakon tapogatom ki a széket az ágy mellett, mivel nem tudom levenni arcáról a szemem, lerogyok a sámlira, majd kicsi kezére fogok. Soha többé nem hagyom magára.

-Milyen gyógyszereket szed? – kérdezi közben Jeonghan. – A rendelkezésemre álló információk már elég elavultak.

-Én... – kezdi Seungkwan. – nem tudom a nevüket, Wonwoo majd elmondja...

-Rendben, addig is mindenki menjen ki, ne fogyasszátok a frisslevegőt – terelget mindenkit kifelé, de mikor megérinti a vállam, azonnal tiltakozok.

-Én nem megyek sehova, amíg ő azt nem kéri – jelentem ki határozottan, mire csak sóhajt egyet, és nem próbálkozik megint.

Szerencsére most rajtunk kívül senki nincs a gyengélkedő, így senkinek nem kellett végighallgatni a hangoskodást. Csak nézem tündérkém arcát, biztos nagyon kimerült, ha az a pánikroham, amit az előbb láttam tőle, akkor biztosan. Félek, hogy ez az ájulás, már valami komoly következmény kezdete. Ha baja esik, azt sosem bocsátom meg magamnak.

Körülbelül tíz perce ülhetek mély önmarcangolásban, mikor nyílik az ajtó és orvosunk után a rég látott, de annál többet emlegetett Wonwoo lép be, aztán engem figyelmen kívül hagyva beszélnek, amíg el nem tűnnek az irodában. Hamarosan viszont Wonwoo újra megjelenik egy infúziós állvánnyal és egy tálcával, amint az infúzióhoz szükséges dolgok vannak. Szó nélkül lát hozzá lefertőtleníteni Woozi szabad kézfejét – amelyiket nem fogom -, hogy aztán szakszerűen bekösse az infúziót, amit időközben Jeonghan előhozott.

-Baj van? – kérdezek rá, már nem bírtam ki csendben.

-Nem hiszem – néz Tündérkémre a doki. – De még veszek tőle vért és majd kiderül. Szerintem csak kimerült, az utóbbi néhány nap elég kemény volt neki – teszi hozzá és tudom, hogy nekem címzi azt az enyhén vádló hangsúlyt.

Csak bűnbánóan lehajtom a fejem és hagyom, hogy tegyék a dolgukat, így hamarosan újra kettesben vagyunk alvó szerelmemmel. Wonwoo mielőtt kimenet, még hozzátette, hogy az infúziójába tettek egy kis nyugtatót, mivel szeretné ha végre aludna egy rendeset.

Órák telnek el teljes csendben, ha kettő körül jöttem meg, akkor most olyan hét óra lehet. A kezét továbbra sem engedtem el, egy ideig próbáltam meggyőzni magam, hogy azért fogom, mert szeretném ha tudná, nincs egyedül, de az igazság az, hogy nekem kell éreznem közvetlenül a jelenlétét.

Valószínűleg el is szundítok, mivel ajtó nyitódásra kapom fel a fejem: a fekete srác lép be, S.Coups-szel a nyomában. Nem tudom mi van most, de azt igen, hogy mikor legutóbb egy szobában voltunk fegyvert fogott a fejemhez! Felpattanva a székről veszem fel a támadóállást, ugrásra készen, ha úgy adódik.

-Nyugodj meg, Hosh – használja Seungcheol a becenevemet. – Velem van, felelősséget vállalok érte.

-Jó, akkor vállalj felelősséget érte máshol – fújtatok. – Amúgy is, ki ő, hogy idejöjjön?

Coups már mondaná a választ, de a másik hamarabb elkezdi:

-A nevem Lee Chan – húzza ki magát. – Eddig a bátyámat kerestem, Lee Jihoon-t – nyújtja felém a kezét egy kézfogásra.

Sajnálom, hogy így eltűntem!