Bandaháború (Soonhoon)

9. fejezet: Ismerős hang + Tag

DK:

Vannak idegesítő dolgok, tényleg, mondjuk mikor kiveszem a tejesdobozt a hűtőből, de üres, vagy az is mikor ötezer üzenetet írsz egy barátodnak, ő pedig figyelmen kívül hagy, pedig én csak féltem... Igen, Hoshi-ról van szó, tegnap randija volt a Tündérkéjével, akinek hét pecsétes titok alatt tartja a nevét, mert tudja, hogy utána néznék, és még nem ért haza. Ráadásul a kis rejtélyes Woozi területén lakik, szóval Soonyoung-ot bárki lelőheti. Erre mit csinál a fogyatékos? Hát nem fegyvert visz magával, mert ő megtanítja lőni a kicsikét!?

Jó, oké, ideje lenyugodni, pontosan tudom, mert elmondta, ez azért kell, hogy majd beavathassa, mit is dolgozik valójában. Ez nem az a szakma, ahova csak úgy besétál az ember.

Még mindig rohadtul aggódok, így inkább veszek egy zuhanyt. Már póló nélkül állok a tükör elé, igazából ez már csak megszokás. Az oldalamon található forradást vizsgálom, szépen begyógyult, Wonwoo jó munkát végzett... Istenem, de hiányzik ő is! De főleg Seungkwan, hiszen érte ugrottam a golyó elé, egyszerűen csak nem bírtam volna elviselni, ha megsebesül. Persze, Minghao utána elmondta, hogy nem talált volna célt, de akkor már rég mindegy volt.

Sóhajtva hagyom ott a tükröt, és megrázom a fejem, ez most nem a szomorkodás ideje, amúgy is, Seungkwan két éve nem ad magáról életjelet, pedig megígérte, hogy soha nem hagy el... Még most is a fejemben csengenek az utolsó szavai hozzám.

Idegesen ront be a szobánkba és kezd el a legnagyobb sport táskába pakolni, először ruhákat dobál bele, majd kihúzza az ágy alól három pisztolyát. Minden mozdulata félelemről árulkodik.

-Te mégis mit csinálsz? – nézek rá értetlenkedve keresztbe tett karral.

-El kell tűnnöm innen most! – hadarja, de már becipzározott táskát a vállára kapva indul kifelé.

-Hé, megmagyaráznád? Hová mész? Miért? És mikor jössz vissza? – ragadom meg a karját és a szemébe nézek, így tudni fogom, ha hazudik, de csak félelmet és szomorúságot látok benne.

-Nem tudom, csak el innen, az életem múlik ezen, de ha még itt vagyok fél óra múlva végem, valószínűleg egyik esetben sem látjuk többé egymást – közli nyugodt hangon, de szemeiből folynak a könnyek. Nem teheti ezt velem!

-Seungkwan, mi történt? Mond el, együtt megoldjuk – kérlelem, nem lehet az, hogy most látom utoljára, nekem ő a családom!

-Ha elmondom, tagadni fogod, mikor kérdezik, ezzel bizonyítva, hogy igazuk van, viszont ha nem tudsz semmit, biztonságban leszel, legalább te – ölel meg, majd a következő pillanatban Jihoon jelenik meg az ajtóban egy hasonló méretű táskával az oldalán.

-Mennünk kell, már alig maradt időnk! – az ő szeme is könnyes és remeg, de nem tudom, hogy az idegességtől vagy a félelemtől. Lehet mindkettő...

-Legjobb barátok, örökre! – enged el Kwan, miután egy utolsót szorít a kezemen.

-Örökre – és ő kimegy az ajtón, hogy soha ne jöjjön vissza.

Ma már tudom mi történt, S.Coups elmonda, nekem az fáj a legjobban, hogy nem szólt a viszonyáról, hanem titkolta, hogy szereti Woozi-t, pedig segítettem volna nekik.

Törölközővel a derekamon megyek a szekrényemhez, mikor nyílik a szoba ajtó és egy fáradt Hoshi lép be rajta.

-Csak haza találtál – jegyzem meg gúnyosan.

-Elaludtam a lakásán, bocsi, csak reggel láttam – néz rám bűntudatosan.

-Elfáradtál, mi? – húzogatom a szemöldököm mindet tudóan, valójában nem is haragszom, csak féltettem.