Két és fél évvel ezelőtt
Woozi:
„Szeretni és szeretve lenni egyszerre a világ legjobb érzése, szóval hagyd, hogy átjárjon, mert szeretlek, és örökké szeretni foglak."
~CSC
Boldog vagyok. Ez az egyetlen dolog, amit már egy ideje elmondhatok magamról, két és fél év hosszú idő egy kapcsolatban is, én mégis úgy érzem szinte elrepült, de minden percét imádtam.
Mocorgást érzékelek magam mellől, így megébredek egy kicsit, elkezdem felfogni a körülöttem lévő világot: puha ágyban fekszem, magamhoz híven nyakig takarózva és nem foglalkozva a kint lévő meleggel, vékony derekamat hátulról egy biztonságot nyújtó kéz karolja át az anyagrétegek felett, hogy tulajdonosa magához húzva tudjon a tarkómba szuszogni. Szeretem ezt az érzést, de sajnos az érintések megszűnni látszanak, szomorúan késztetem álmos elmém értelmes mondatok összerakásra, hogy maradására bírjam a mögöttem fekvőt.
- Máris menned kell? - nyammogom, de azért büszke vagyok a kérdésemre, amit egyedül fogalmaztam meg.
- Tudod, hogy mennem kell, de te aludj, amíg jólesik - simít felkaromra, majd egy puszit hagy halántékomon, aztán felülni készül, mikor megfordulok, hogy íriszeim összekapcsolódjanak az övéivel.
- Maradj még! - kérlelem, miközben újra szemügyre veszem ismertetőjegyeit. Étcsokoládé barna szemei álmos arcomat figyelik, dús ajkai felfelé görbülnek látványomtól, fülei pedig szokásosan elállnak, mintha csak taszítaná őket koponyája, de ezzel adva tökéletes összképet.
- Jihoon, mindig ezt csinálod - sóhajt, miközben tenyerét arcomra helyezi.
- Te pedig mindig nemet mondasz! - túrok kócos, fekete hajába. - Légyszi! - bújok kezéhez és a lehető legártatlanabbul pillanatok fel rá.
- Jó - adja meg magát, mire elvigyorodom. -, de ebből nem csinálunk rendszert!
Figyelnék én mondanivalójára, ha nem lennék elfoglalva a takaró lehámozásáról részeimről, amint ez sikerül olyan gyorsan és szorosan bújok mellkasához, ahogy tudok. Hallom szívverését, ami megnyugtat, de a legjobb, hogy meztelen mellkasa simul arcomnak, nem szeret pólóban aludni, sőt egyáltalán nem szeret ruhában aludni, az alsóra is úgy kellett rábeszélnem... Ellenben én aki melegítőnadrágot és pólót is hord, ráadásul a takarót is magamon tartom. Régebben nem is volt takarója, csak télen egy vékony, mondjuk a mostanit is csak én használom, azt mondta: neki már csak a látványomtól melege van.
Kapok egy puszit sötét tincseim közé, miközben elsuttog néhány szót fülembe, bár csak ketten vagyunk a szobában ettől olyan belsőségesek lesznek:
- Szeretlek, Woozi.
- Szeretlek, Cheol - válaszolok hezitálás nélkül, hisz ez az igazság, azt pedig ki kell mondani.
Mikor legközelebb felnyitom pilláimat már nincs mellettem senki, egyedül fekszem a franciaágy közepén, viszont legalább a paplant rám terítette, de a telefonomra pillantva megértem, ugyanis tizenegy órát mutat.
Lassanként ülök fel az ágyban, majd egy ásítás kíséretében a szekrényhez lépek, hivatalosan nem az enyém, van saját szobám, sőt szobatárs híján csak az enyém, de a kapcsolatunk alatt annyi időt töltöttem itt, hogy már a hat polcból kettőn csak az én ruháim vannak. Most egy térdénél szakadt farmerre esik a választásom egy halvány kék pólóval, de a tükörbe nézve nem igazán vagyok megelégedve, ezért visszafordulva kutakodom tovább. Hosszas -legalább három percig tartó- keresgélés után ráakadok Coups egyik fehér felsőjére, amit magamra kapva, végre úgy érzem megtaláltam, amit kerestem.
आप पढ़ रहे हैं
Bandaháború (Soonhoon)
फैनफिक्शनEgy város. Két banda. És két bandavezér, akik talán jobban ismerik egymást, mint azt egy kívülálló hiszi. Hoshi fél éve csatlakozott S.Coups csapatába, nem igazán foglalkozik ezzel az egésszel, amíg egy éjszaka nem találkozik Jihoon-nal, a tündér ki...
