Bandaháború (Soonhoon)

16. fejezet: Csalódott

Hoshi:

Egészen pontosan két hét telt el, mióta utoljára láttam Jihoon-t, azon az estén... Dühös voltam, dühös vagyok rá, magamra, mindenkire. Hazafelé vezettem, mikor S.Coups megkért álljak félre, majd kiszállt. Nem kérdeztünk semmit. Se előtte, se utána nem szóltam Seokmin-hez, nem érdekelnek a kifogásai, ahogy a többieké sem. A telefonomra folyamatosan érkeztek a hívások Jihoon-tól, aztán mikor nem vettem fel, áttért az SMS-ekre... „Vedd fel, kérlek!", „Beszéljük meg!", „Hoshi, engedd, hogy megmagyarázzam!" „Nem akarlak elveszíteni!"... Először nem akartam válaszolni, egyik szava sem hatott igaznak, a falnak csaptam a mobilom és átsírtam a következő napot, egyszerűen csak fájt, szúrt belülről, égetett. És most? Most már az intenzív fájdalom alábbhagyott, átvette a helyét az üresség, ami valahogy ezerszer rosszabb... Másnap Coups magához hivatott, kialvatlan volt, látszott rajta, hogy ő is sírt... Lefokozott, a lelki állapotomra hivatkozva és ideiglenesen, de lefokozott, az elmúlt másfél hétben a város szélén voltam, egy hatalmas raktárépületben és másodmagammal hordtam ki az évek alatt felgyülemlett kacatokat egy konténerbe, hogy aztán elszállítsuk egy szeméttelepre, ahol azonnali megsemmisítésre kerülnek. Igazából már egészen összeszoktunk Ujin-nel, akiről eddig nem is hallottam, de kiderült, hogy jófej, csak kicsit buta szegény...

Ma is arra várok, hogy jöjjön már, mert együtt szoktunk kiautózni is, azonban késik, pedig ő a legpontosabb ember, akit ismerek, már éppen indulnék, hogy megnézzem, a szobájában van-e, mikor Minghao magabiztos léptekkel jön felém.

-Jó reggelt - köszön, majd beszáll az anyósülésre. Vele sem igazán beszéltem azóta.

-Mit keresel itt? - hajlok a kocsiablakhoz.

-Ma én vagyok a társad - jelenti ki, mintha egyértelmű lenne. - Indulunk, vagy még vársz valakit?

-Nem - motyogom kelletlenül és elindítottam az autót, semmi kedvem vele tölteni a napot...

Tudom miért jön ma velem, de én nem akarom megbeszélni, becsaptak és fontos dolgokat titkoltak el előlem.

Húsz perce lehetünk úton, végig kínos csend volt közöttünk, ő többször is bele akart kezdeni a beszédbe, de mindig csak a néma szájnyitásig jutott. Kezd nagyon zavaró lenni, de annyira nem, hogy meg kérdezzem, mi mondanivalója van.

-Hoshi, szeretném ha tudnád, h... - kezdi felém fordulva.

-Nem akarom hallani - vágok a szavába.

-Én viszont el fogom mondani - kontráz.

-Nem, Minghao! Nem érdekelnek a kifogásaid, rohadtul hazudtatok nekem és hülyének néztetek! Azt hittétek ez soha nem tudódik ki? - förmedek rá szerintem jogosan.

-Nem... Nem hittük, csak azt gondoltuk, te talán visszahozod őt és Seungkwan-t is... - kezdi hangosan, de a végére elhalkul.

-Nem egy kibaszott megváltó vagyok! Jogom lett volna tudni, és ha direkt csinálta? Eszetekbe jutott ez egyáltalán? - nézek előre dühösen.

-Jihoon, soha nem tenne ilyet... - jegyzi meg magának.

-Miért?

-Mert... - szólal meg, de elnémul. - Ezt nem az én tisztem elmondani, elég ha azt tudod, hogy számára, ha valaki az érzelmeiről hazudik, az rosszabb mintha embert öl...

-Megint titkolózol! - morgom.

-Hoshi, értsd már meg! Ez bizalmas dolog, ha el akarja mondani, el fogja! - túr a hajába idegesen.

-Ki tudja ezt a dolgot? - sóhajtok lemondóan.

-Rajtam kívül csak két ember... - ködösít, mire csak egy felháborodott pillantást kap tőlem. - Wonwoo - jó ő pszichológus, Jihoon-t kezeli - és... - nem mondja tovább, látom, hogy nem akar ezzel is feldühíteni, de pont ez az óvatosság világít rá a lényegre.

-És S.Coups - fejezem be helyette, ő pedig csak helyeslően bólint.

Idegesen csapok a kormányra, annyira egyértelmű... Így visszanézve, minden annyira rohadtul egyértelmű!

A beszélgetésünk abbamarad, csendben utazunk, amíg meg nem érkezünk. A raktárban kisebb garázsok vannak, felszámozva és lakattal zárva, amikhez szerencsére csak egy kulcs tartozik. A mai napra a 18. helyiség kipakolása a cél, vagyis Ujin-nel ezt terveztük. A elejében lévő dolgok nem túl érdekesek, csak régi jelentések, egy-egy bútor, ilyesmik, azonban a hátuljában van néhány doboz, amiket kibontva rengeteg fénykép tárul elém, a legtöbb albumban, vagy borítékban, de van néhány keretben is.

Az első rögtön egy ilyen, Jihoon mosolyog rám, felhőtlenül és fiatalon, őt átkarolva pedig S.Coups, magához húzza és így egyértelmű, hogy a képen még együtt voltak.

-Mit találtál? - lép mellém Minghao, hogy lássa mi van a kezemben. - Oh... - szerintem is oh... - Nem tudtam, hogy ezek még megvannak...

-Mikori ez a kép? - kérdezem.

-Már lassan négy éves, az első évfordulójukon készült - mereng el. - Ez volt Woozi kedvenc képe kettőjükről.

-Ne hívd így! - szólok rá azonnal.

-Hogyan? Woozi-nak? - húzza össze értetlenül a szemöldökét.

-Próbálok nem így gondolni rá, nem illik Jihoon személyiségéhez az, akiről ti az elmúlt félévben Woozi-ként hivatkoztatok - rázom a fejem.

-Pedig mindkettő ő - suttogja.

-Tudom, és ezért fogalmam sincs, mit gondoljak róla... - sóhajtom gondterhelten. - Milyen volt a kapcsolatuk? - terelem vissza az előző témánkra. Habozik, szépíteni akarja a dolgokat... - Csak a tiszta igazságot!

-Nem fog tetszeni - feleli, mire csak megforgatom a szemem, szóval belekezd végre. - Mikor megismertem őket, azt akartam, hogy egy nap majd nekem is olyan kapcsolatom legyen Junhui-val, mint nekik volt. Szinte sosem veszekedtek, mindig boldogok voltak egymás közelében, ha nem is beszéltek, akkor is érezni lehetett a köztük lévő kölcsönös törődést... - valóban keserű szájízem lett ettől, mintha megforgatnák az amúgy is a hátamba döfött kést.

-És veled? - kérdem. - Észrevettem, hogy milyen érzékenyen beszélsz róla, mint DK arról a Seungkwan-ról.

-Az első ember volt, aki nem muszájból állt velem szóba, akkoriban azt hittem, hogy egy kis ideig majd megfigyelnek, aztán kapok valami munkát alsóbb körökben. A tettem megbocsáthatatlannak minősült, csoda, hogy életben hagytak...

-Mit követtél el? - eddig is tudtam, hogy Minghao története egyedi, de mindig diszkréten kezelték.

-Én lőttem meg Seokmin-t - mondja ki kertelés nélkül, és a tény nagyon meglep. Láttam már DK sebhelyét az oldalán, de sosem mondott róla többet, minthogy egy rosszul elsült rajtaütés. - Ezért utál Seungkwan, eredetileg rá céloztam, vagyis mellé, de Seokmin eléugrott, hogy megvédje...

-Sosem gondoltam volna, hogy te voltál - mondom ki hangosan első gondolatom. - Mi hozta össze a barátságod Jihoon-nal?

-Mindig is odavoltam a divatért, és egyik nap megjegyeztem valami márkát az aznapi ruháján, mire szinte csillogó szemekkel nézett rám - mosolyog az emlék hatására - sőt másnap már elrángatott vásárolni, mert állítása szerint, eddig senki nem osztozott vele szenvedélyében - neveti el magát. - Úgyhogy tudom, önzők voltunk, önző voltam és vagyok, mert azt akarom, hogy visszahozd, hiányzik a legjobb barátom...

-Azóta nem is beszéltem vele... - motyogom halkan, mire elkerekedik a szeme.

-Mi?

-Nincs telefonom, összetörtem... - vonok vállát. - Ha tudnék beszélni vele, már biztosan megtettem volna, bármennyire is akarom utálni, szeretem és hiányzik...

-Te teljesen megőrültél?! - hitetlenkedik. - Tudod te egyáltalán, mi folyik otthon, hogy mi felé sodrod őket?

-Most miről beszélsz, milyen őket?

-Nem is tudod, igaz? - kérdezi. - Hát persze, hiszen mostanában sosem vagy a bázison, csak aludni jársz vissza...

-Minghao, mi lenne, ha egyenesen beszélnél? - forgatom szememet, miközben egy gitártokot találok.

Érdeklődve nyitom ki, egy egyszerű akusztikus gitár van benne, az elején egy W található, ezzel mutatva tulajdonosát. Teljesen elmerülök a vizsgálatában, egy pillanatra elfelejtve a másik jelenlétét...

-Jeonghan és Seungcheol szakítottak - rángat ki gondolataimból.

-És?

-Coups szabad és rohadtul szereti Woozi-t, te bolond! Szerinted nem próbálja meg visszaszerezni? - a kérdése úgy arconcsap, hogy percekig csak bámulok magam elé, rossz érzés árad szét bennem ahogy elképzeltem őket együtt magammal a háttérben, ez lenne a féltékenység?

-Vissza kell mennünk, most! - fordulok ki, és már a kocsi felé tartok Minghao-val a nyomomban.

-Várj már egy percet! Mégis mit tervezel csinálni, azt sem tudod, hol keresd! - emlékeztet.

-Akkor sem tudok, itt ülni és semmit sem csinálni! - morgom és beindítom az autót.

Az utunk csendben telik, de ez a csend jobb, mint mikor jöttünk. Nem és tudnék most figyelni arra, amit mond, csak Jihoon arca van a szemem előtt és az, ahogy újra karjaim közt tartom. A fél órás útból húsz perceset csinálok, de még így is túl hosszúnak érzem, csak ki akarom rakni Minghao-t és elmenni a lakáshoz, hátha van ott valami nyom, hogy hol lehet, de egy idegen kocsi áll a garázs előtt. Nekem nem mond semmit, se a típus, se a rendszám, azonban úgy tűnik utastársamnak annál inkább, ki pattan az autóból és körbejárja a másikat.

-Kié? - teszem fel az engem foglalkoztató kérdést.

-Seungkwan-é - felel -, és ha ő itt van, akkor Woozi is - teszi hozzá.

Ennyi kell, mindketten gyors tempót diktálva megyünk S.Coups irodája felé, mikor meghalljuk DK hangját.

-A kihallgatóban vannak - szól.

-Akkor te miért nem vagy ott?

-Mára el lettem tiltva még a környékéről is - forgat szemet.

-De mi nem - fordulok meg, hogy a lépcső felé vegyem az irányt. - Kösz, Seokmin - vetem oda neki, most nem érek rá hálálkodni, majd ha már Jihoon újra velem van...

Na ki az a szemét, aki eltűnk 2 hónapra szó nélkül? Bizony, én~
Sajnálom nagyon, nem gondoltam, hogy ilyen nehezen fogom venni az iskolakezdést... Próbálok részt hozni, amikor csak tudok, ígérem.

És bocsánat, hogy ez a rész ilyen bénácska lett, de remélhetőleg a következővel kicsit kárpótolni tudlak majd titeket!

Köszönöm, ha még mindig itt vagy és olvasod ❤️