Bandaháború (Soonhoon)

12. fejezet: A terv

Woozi:

Fárasztó mutatni, hogy jól vagy, miközben belül legszívesebben sírnál. Seokmin ugyanúgy néz ki, mint két éve, csak kicsit hosszabb a haja és talán vékonyabb is, de ebben nem vagyok biztos... Most feláll a székből és kifelé indul, mire fellélegzem, én még mindig a barátomnak tartom, de nem kockáztathatom, hogy megtudja, visszaestem a kezelésekben... Nehéz így, külön oldalon állva...

-Azért néha hiányzunk? – fordul vissza, ez egy vicces kérdés, ugyanis olyan mintha önszántamból mentem volna el...

-Én hiányzom? – ez inkább helyénvaló.

-Mindenkinek – olyan halkan mondja, hogy alig értem, felállok és odamegyek, túl nagy a honvágyam, így nem tudom megállni, hogy ne öleljem meg.

-Ti is nekem – suttogom.

Innentől minden olyan gyors, DK tudatlanul ejt ki szavakat a száján, amik heves reakciót okoznak, egy pillanat alatt vesztem el a fejem. A düh tombol és a szemeim égni kezdenek, mire újra önmagam vagyok, már a földön ülök és Mingyu tart ott. Próbálom egyenletesen venni a levegőt, ki és be, ki és be, csak szép lassan.

-Ugye, nem sérültél meg megint? – kérdem tőle.

-Nem, nekem semmi bajom – enged a szorításon, majd felsegít.

-DK? – nézek rá. Ugye nem? Ő nem tehet róla, hogy ezt mondták neki.

-Seungkwan – sóhajt. – de semmi komoly – nyugtat, aztán együtt lépünk ki a szobából.

Wonwoo és Kwan a nappaliban üldögélnek, az utóbbinak egy jeges tasak van a szeméhez nyomva, sajnálkozva nézek rá, mire csak legyint.

-Ezért még én is le akartam ütni, szóval megértem – von vállat, majd sóhajtva megrázza a fejét. – Le fogjuk ezt valaha mosni magunkról?

-Én már nem tudom, ha még ő is elhiszi, akkor kevés az esély... – ülök le közéjük.

-Jihoon, elárulnád, hogy miért akarsz találkozni S.Coups-szel, nem hiszem... – kezd bele Wonwoo, de nem is akarom hallani, ezért inkább gyorsan kimondom a tervem.

-Békét akarok!

-Tessék? Hogy hogy? – szegeződik rám három értetlen és csodálkozó szempár. – Azt hittem, soha többé nem akarod látni – emlékeztet Seungkwan.

-Igen, így volt, de szeretném Hoshi-nak elmondani, ki vagyok valójában... Azt hiszem kezd komolyra fordulni a dolog... És mint kiderült tud vigyázni magára,  de akkor sem akarom belerángatni ebbe az egészbe, szóval ideje békét kötni – vázolom röviden.

-Ez... – kezdi Wonwoo. – ez igazán érett gondolkozás, de miből gondolod, hogy Coups is hajlandó erre?

-Elért arra a szintre, hogy hajlandó tárgyalni velem, még ha nem is személyesen egyenlőre. A három srácot pedig nem lesz nehéz elfogni – vonok vállat.

-Miért is? – vonja fel a szemöldökét Mingyu.

-Mert kezdők, erre több jel is utal: először is – emelem fel mutatóujjam – nem lőtték le Seokmin-t, pedig így kiderült a létszámuk és a kinézetünk is, mondjuk nem is tudom Cheol, hogyan küzdhetett csak egy embert; másodszor – nyújtom ki középső ujjam is – utána nem vitték magukkal az összes aktát, így azt is tudják, mi alapján rabolnak; harmadszor pedig látszott rajtuk, hogy kétségbe estek mikor menekülniük kellett.

Szavaim hallatán csak bólintanak, én pedig előlapon a mobilom megnézni, hogy mit üzent Hoshi: egy képet magáról, amin aranyosan mosolyog. Gondolom most nekem is kéne egy képet küldenem... Megnyitom az előlapi kamerát, és jobb ötlet híján közel hajolok hozzá, majd gyorsan elkészítem a selfie-t, aztán el is küldöm. Imádom ezeket a képeket csinálni, annyira viccesek, valamint Seungkwan szerint cukik és úgy nézek ki rajtuk mint egy aranyhal.