Most Kezdődik.. (befejezett)

tizennyolcadik.

Csütörtök délután van. Hunter és a szülei két nap múlva indulnak vissza Angliába, ezért Luke-kal, aki egyébként kb. fél órája ért haza az egyetemről, kihoztuk a fiút a tóhoz, ahol majdcsak az egész gyerekkorunkat töltöttük. Biciklivel körülbelül 30 percre van ez a hely a várostól. Szerintem azóta nem ültem biciklin mióta a bátyámnak és Hunternek is meglett a jogosítványa. Azóta puhányok vagyunk. Nem szoktunk már idejárni, mert keserű emlékeket idéz fel az utóbbi időkből.

Ettől eltekintve most mégis itt vagyunk, hogy nosztalgiázzunk. Plusz hoztuk Alexandert is, aki még nem láthatta a helyet. Egyébként két hét múlva lesz az esküvő, amiről csak én tudok jelenleg és idézem: "Talán el tudnám viselni a jelenlétedet az esküvőn.", azt hiszem ilyen szépet sem mondott még nekem senki. Sajnos pár dologba nem gondoltam bele, mikor felajánlottam, hogy vele tartok.
Az egyik: egyáltalán hova is? Nem ártana megkérdeznem. Habár tudom, hogy Alexander ott lakott, ahol korábban Ryan is, de memóriám egy aranyhallal egyezik meg és nem kívánatos kérdéseket vetne fel, ha odamennék Ryanhez és a semmiből kérdezném meg, hogy "tudom, majdnem 4 éve vagyunk legjobb barátok, de hol is laktál 14 éven keresztül?".
A másik: megint kell egy ruha. Esküszöm ez a legszörnyűbb.

- Ez a hely még mindig csodaszép — suttogta River.

Ez a hely nekünk hármónknak is fontos lett. Én mutattam a lányoknak és rögtön beleszerettek. Lory itt sírt, mikor véget ért a két éves kapcsolata, bármennyire is próbálta magát erősnek mutatni.
River itt sírt, mikor megtudta, hogy az édesanyja rákos. Fél évvel később, pedig mind a hárman itt sírtunk, amikor végül legyőzte őt a betegsége. A mólón ülve, könnyeinket elnyelte a tó és eggyé váltak a vízzel.
Ezek a szomorú emlékek sajnos felülírják bennem azokat, amikor Hunter és a bátyám a tóban tanítottak meg úszni vagy amikor elakartunk ásni egy időkapszulát, de hamar rájöttünk, hogy ásni bizony 10-13 évesen baromira nem egyszerű (főleg ásó nélkül) és körülbelül 20 centi mélyre temettük el a tárgyat a két fiúval, következő héten pedig kimosta az eső. Végül mégis úgy boncolgattuk a műanyag doboz tartalmát, mintha minimum egy évtizedig lett volna a földben.

- Nem rossz — mondta Alexander. Ajaj, én tudom mi fog következni.

- Mi az, hogy nem rossz? Te vak vagy? Valaki hozzon egy szemüveget "Mr. Szexi, de vak Hewitt"-nek — mutatott idézőjelet River. Valamelyest ez a tó számára az édesanyját szimbolizálja, ezért teljesen megértem a kiakadását.

- Én már hetek óta mondom, hogy kellene neked egy szemüveg — közöltem a fiúval egy vállrándítás kíséretében.

- És már hetekkel ezelőtt is felettébb humoros volt — felelte Alec szarkasztikusan.

Hirtelen valaki őrültek módjára kezdett dudálni. Megérkezett Finn és Lory.

- Srácok, egy isten vagyok, imádjatok! — ordította a fiú, miközben kipattant az autóból.

- Én esküszöm próbáltam lebeszélni — mentegetőzött rögvest a most érkezett barátnőm.

- Már alapból az sem tetszik, hogy a terepjáróval jött — kezdte masszírozni az orrnyergét River.

- Haver, te király vagy! — futott hozzá Luke azonnal, és segített lepakolni a platóról.

Végre nekem is leesett mi folyik itt.

- Na azt már nem! — intettem szigorúan nemet a fejemmel.

- Oh, dehogynem Anababa — karolt át Hunter. De rég hallottam ezt a becézést. Mindig a falra tudtam mászni tőle. Most sincs másképp.

- Inkább gyere és segíts felállítani — mondta Finn, miközben böngészte az összerakásit.

Egy órával később mindenki az ideg összeroppanás szélén állt. Vagyis majdnem mindenki.