Most Kezdődik.. (befejezett)

huszonhetedik.

A ceremónia után kivonult a vendégsereg, belőlem pedig rögtön előtört az antiszociális énem és kezdtem rosszul lenni az épület előtt csoportosuló több száz embertől. Valószínűleg Dylan észrevehette, hogy nem vagyok a toppon, ezért elterelt a szemben lévő parkba, ahol nemrég még Alexanderrel voltam. Ő egyébként azért nem jöhetett, mert kötelessége még a házaspár mellett maradni, amíg mindenki megrohanja őket a gratulációjukkal, illetve jó pár képet is készíteniük kell még. Nem irigylem.

Leültem a padra és azon merengtem, miképp fogom kibírni ezt a rengeteg embert egy zárt teremben. Dylan látta rajtam a feszültséget, ezért felém tartotta a cigis dobozát. Eltoltam magamtól és helyette inkább elővettem a táskámban lapuló vodkás üveget és meghúztam.

- Tudtam én, hogy igazi rosszkislány vagy — ült le mellém a fiú és átkarolta a vállam, majd kivette kezemből az üveget és ő is kortyolt belőle.

- Már tegnap is rengetegen voltak. Most minimum tripla annyian vannak itt. Honnan szedett ennyi embert ez a nő? — hadartam miközben magam elé bámultam.

- Charlotte-nak le kellett mondani a fényűző esküvőről, amikor Alex apukájával házasodott. A városházára mentek mindössze két tanú társaságában. Nem engedhettek meg mást maguknak. Legalábbis ezt mesélte még pár éve. Gondolom, most annak a hiányát próbálja kompenzálni, egy ekkora esküvővel, de nyugi, este fele ennyien lesznek csak. Mindig irigyeltem Alexet a szülei miatt. Sose veszekedtek és nagyon boldog családot alkottak, amelynek körülbelül 14 éves koromtól én is részese lehettem. A saját szüleim leszartak, de Charlotte és Enzo saját fiukként törődtek velem. 16 évesen Enzo tanított meg vezetni is. Ez az egész tavaly véget ért. Azt hittem elvesztettem mindenkit, de Alexandert visszakaptam, erre elköltözött. Megértem hiszen nekem egyetemre kellett mennem, így kvázi egyedül maradt volna. — elég sok kérdés kavargott a fejemben.

- Te már egyetemista vagy? — néztem rá furán. — Azt hittem egyidősek vagytok Alexanderrel.

- Csak nem bejönnek az egyetemista srácok? — kezdett el vigyorogni. — Mellesleg egyidősek vagyunk.

- Akkor.. — teljesen összezavarodtam.

- Nem mesélte a történteket? — húzta fel szemöldökeit.

- Hát említett pár dolgot — most olyan tekintettel figyelt, mintha ideje lenne összeállnia a fejemben a részleteknek. Pár perc után meg is történt.

- Fél évig volt kómában. Újra kellett kezdenie az évfolyamot — suttogtam. Ez eddig miért nem tűnt fel?

- Ne haragudj bébi, de azt hittem jobban vág az eszed — nevetett Dylan. Megcsaptam a karját.

- Bocs, de a barátod nem óhajt túl sok információt megosztani a múltjából.

- És ennek megvan az oka. Kétlem, hogy fordított esetben te is könnyen megnyílnál — közölte komolyan. Kezdett túl lehangolóvá válni a hangulat.

- Téged mégis melyik egyetem volt hajlandó felvenni? — fordultam a fiú felé. Hangosan felnevetett.

- Például a Yale. Meg a Princeton és Columbia is — mosolygott. Teljesen leesett az állam.

- Kamuzol.

Megingatta a fejét és a telefonját elővéve mutatott pár képet a Yale egyetemről meg magáról. Még jobban leesett az állam.

- Most már elhiszed? — bólintottam. — Azért sértő, hogy pár beszélgetés alapján, egyből elkönyveltél valami buta seggfejnek. Nem kéne ilyen hamar ítélkezned.

- Igazad van, sajnálom — mondtam őszintén. — Bár abban nem tévedtem, hogy seggfej vagy.

- Hát, nem is tudom. Este jóváteheted. Mondjuk az ágyamban — megint megcsaptam a vállát.