Senjuk 🌹 (Uchihák II. fejezet)

26.

Kezdtem komolyan kétségbeesni, mert amíg nekem egyre csak fogyott a chakrám, Urashikin egyáltalán nem látszott, hogy elfáradt volna. Nem volt lehetőségem se elmenekülni, se segítséget hívni.
- Francba, ez túl sokáig tart!- mérgelődött a tag.
- Akkor húzzál el!- kiáltottam rá, miközben kitértem egy újabb támadása elől.
- Túl sokat tudsz, nem engedhetlek el élve.
- Hát ez szuper...- motyogtam.
Az Ootsutsuki hirtelen gonoszul elvigyorodott és őrült nevetésbe kezdett.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy olyan vagy, mint egy pszichopata?- kérdeztem furán nézve rá.
- A vég már közel! Momoshiki-sama megérkezett és hamarosan az egész világot el fogja pusztítani.
- De még nem készültünk fel az érkezésére...- motyogtam tágra nyílt szemekkel.
- Pontosan, itt a megfelelő alkalom- vigyorgott büszkén Urashiki.
Idegesen elindultam a falu felé, de Urashiki azonnal utánam ugrott és leterített a földre egy csapással.
- Hová olyan sietősen kislány?
- Kislány az anyád, nekem gyerekem van!
- Ó, milyen kár, hogy nem tudod megvédeni őt! A kis csöpségnek anyuci nélkül kell majd felnőnie.
- Fogd be, te szemét!- ordítottam rá, mire éles fegyverét teljes erőből belém nyomta.
- Jaj, tévedtem. Hiszen számára sem lesz jövő- lépett el tőlem magabíztos mosollyal az arcán és a falu felé kezdett haladni.
Remegő végtagokkal próbáltam felállni, miközben sebemből ömlött a vér.
- Tévedsz. Ha meg kell itt halnom, őt akkor is meg fogom védeni. És nem csak én gondolkodom így, a faluban minden shinobi kész arra, hogy megvédje a következő nemzedéket.
- Milyen szánalmas- nevetett önelégülten az Ootsutsuki, amivel kellően feltüzelt.
Egyáltalán nem számított a hirtelen jött támadásomra, ezért kunaimat teljesen belemélyesztettem a hátába.
- Ez fájt, te kis dög- mondta, miközben még mindig meredten állt előttem.
Villámot vezettem bele a kunaiba, ami ezáltal az egész testét átjárta.
- Hogy merészelted?!- ordította önkívületi állapotban, miközben messze lökött magától.
Benyelt egy ekkora támadást és még mindig nem dölt ki? Mi a retek ez az alak?
- Francba...- kászálódtam fel a földről.
Urashiki villám gyorsasággal a hátam mögé ugrott és ismét messze repített. Annyira elszoktam már a harcoktól, ráadásul egy ilyen erős alakkal még soha életemben nem harcoltam. Fogalmam sem volt, mivel győzhetném őt le.
Mialatt kerülgettem a támadásait, hirtelen bevillant valami az agyamba. Ha nem tudom legyőzni, csak le kell pecsételnem. De vajon az sikerülhet?
- Meg kell próbálnom...- suttogtam, majd előhúztam egy pecsételő tekercset.
- Mire készülsz?- kiáltotta Urashiki.
- Csak figyelj és tanulj!- mondtam és felé ugrottam.
Azonnal kitért előlem, de nem lepődtem meg ezen. Nem lesz egyszerű hozzáérnem, anélkül pedig képtelen vagyok lepecsételni. De biztos nem fogom most feladni, hiszen van, akikért harcolnom.
Órákig kergetőztünk egymással, miközben nem egyszer talált el a támadásával, de én egyetlen sebet sem tudtam ejteni rajta. Még egy ujjal se tudtam hozzáérni, de a chakrám már szinte teljesen elfogyott. Engedtem, hogy egyik támadásánál nekicsapjon egy sziklának, amit a hátam igencsak megbánt, de ezt majd később megoldom. Ahogy beestem a fák közé, létrehoztam egy klónt, amivel helyet cseréltem. A klónom újra nekiugrott Urashikinek, aki látszólag kezdte unni a játszadozásom.
- Vagy mutass valamit vagy ne pazarold az időm!- csapott felém újra, és szándékosan engedtem neki, hogy átdöfje a klónom.
Amíg a klón szertefoszlott, előjöttem a búvóhelyem mögül és tenyeremmel egy határozott ütést mértem Urashiki hátára, miközben hozzáláttam a lepecsételéséhez.
- A francba, alábecsültelek! De nem fog engem egy vacak pecsét megállítani!- kiáltotta, majd elzártam a tekercse, amit a zsebembe nyomtam.
- Na persze...- forgattam meg a szemeimet, majd elterültem a földön a belém hasító fájdalomtól.