Senjuk 🌹 (Uchihák II. fejezet)

Epilógus

~7 évvel később~

Izanami ma ünnepelte a 10. születésnapját, ami egyet jelentett egy kisebb katasztrófával. Gyerekek, gyerekek és gyerekek mindenhol, kezdem azt hinni, hogy a lányomnak túl sok barátja van... Tobirama mentesítette magát az otthoni feladatok alól és a buli nagyrészében a Hokage irodájában segédkezett, amiért egyszer tuti bosszút állok rajta. Így nekem kellett lesnem órákon keresztül a gyerekek óhajait, de meglepő segítségem akadt. Apa ugyanis két órával a party kezdete után betoppant és már szinte rutinosan kezelte a gyerekeket. Izanami és Iwato miatt nagyon megedződött az elmúlt időszakban, így a lányom barátai egytől egyik imádják Madara bácsit. Igen, mindegyikük így hívja, ami a legkevésbé sem zavarja őt.
A szülinapi buli csak este ért véget, az áruló Tobirama pedig csak két órán keresztül hallgatta a zsibongó gyerekeket. Valahogy vissza kell vágnom neki, ez így nem fair! Apa viszont még azután is maradt, hogy a gyerekek az egész napos szórakozás miatti fáradság következtében a megszokottnál hamarabb mentek aludni. Egyből megéreztem, hogy beszélni akar valamiről, hiszen egészen idáig várt vele. Ráadásul kikötötte, hogy egyikünk se merjen elhúzni, mert fontos megbeszélnivalója van a "szülőkkel". Ez rosszul kezdődik...
- Izanami pár év múlva befejezné az Akadémiát, igaz?- kérdezte a ujjaival a lábán dobolva.
Szokatlanul ideges, itt valami készül...
- Igen, nagyjából három éve van hátra- válaszolta Tobirama.
- Mire gondolsz, apa?- vontam fel a szemöldököm sokat sejtően.
- Túl jól ismersz- mosolyodott el.- Komolyan gondoljátok, hogy itt meg tud tanulni mindent, ami szükséges ahhoz, hogy jó ninja legyen?
- Ezt hogy érted?- ráncolta össze a homlokát Tobirama.
Láthatóan meg se fordult a fejében ilyesmi és fogalma sincs arról, hogy mire gondol az apám vagy mit akar ebből kihozni. Nekem viszont van egy tippem és mint kiderült, nem tévedtem sokat.
- Sokkal jobb lenne, ha Izanami nem itt folytatná az edzést- közölte apa egyszerűen, mire Tobiramának felszaladt a szemöldöke.
- Nem itt? Akkor hol? Egy olyan helyen, ahol nem ismer senkit és semmit?
- Hagyjuk, hogy elmondja- szóltam rá Tobiramára, akin észrevettem, hogy támadni akarja apámat.
- Rendben, folytasd- szívta vissza további kérdéseit.
- Lekötelezel, Senju...- mosolyodott el apám.- Arra gondoltam, hogy elvihetnénk Izanamit edzeni, hogy jelentősen fejlődjön és ne a faluban játszadozzon. Csak az ő érdekében.
- Elvihetnétek? Kivel?
- Izuna és én, mi fel tudnánk készíteni mindenre.
- Soha- jelentette ki Tobirama és már le is akarta zárni a témát, mert felpattant.
De én a keze után nyúltam és megállítottam még időben. Értetlen tekintettel ült vissza mellém a kanapéra és apámat teljesen figyelmen kívül hagyva fordult felém.
- Ne mondd, hogy neked tetszik ez az eszement ötlet! Ez nem hetekről vagy egy hónapról szól, hanem évekről. Te beleegyeznél abba, hogy addig ne lássuk Izanamit, ráadásul pont azzal a kettővel legyen?
- Csak hallani akarom az okát, amiért ezt kitalálta. Még én sem rajongok érte, de nem mondana ilyeneket csakúgy. Biztos sokat gondolkozott rajta- próbáltam lenyugtatni Tobiramát.
- Felejtsd el, hogy valaha beleegyezzek ebbe. Meghallgatni se vagyok hajlandó- jelentette ki, majd kitépte kezét a szorításomból és elhúzott.
- Gondoltam, hogy így fog reagálni- sóhajtott fel apám.- Te legalább meghallgatsz, Kim?
- Igen, de szeretném, ha tudnád, hogy én sem rajongok ezért. Mondhatod Tobiramára, hogy félti apa kicsi lányát, de az igazság az, hogy én sem szeretném, hogy elmenjen. Viszont kíváncsi vagyok a magyarázatodra.
- Legalább veled lehet beszélni- mosolyodott el, majd átült mellém.- Igaz, hogy most honol a béke, de kétségtelen, hogy egyszer újra lesznek háborúk. Abban pedig biztos vagyok, hogy itt nem fogja megkapni a szükséges felkészítést ahhoz, hogy a legjobb legyen. Ha pedig nem lesz a legjobb, egy esetleges harc esetén alulmaradhat az ellenféllel szemben. Ti pedig nem mindig lehettek ott, hogy megvédjétek. Ez azt jelenti, hogy könnyen meghalhat.
- Muszáj ilyen nyersen fogalmaznod? A lányomról beszélsz...- motyogtam.
- Csak az igazat mondom, Kim! Te is azt szeretnéd, hogy jó ninja váljon belőle és erős legyen, hogy megvédhesse magát. Tudom, hogy így van. Mellesleg... hatalmas erőt érzek benne. Bár egy Senju-Uchihától ez elvárható, de szerintem Izanami nagyszerű ninja lesz. Ha megkapja a megfelelő felkészítést.
- És azt csak te és Izuna tudnátok megadni neki, mi?
- Ne támadj, én csak jót akarok neki! Szerintem szívesen eljönne velünk, jobban szeret minket, mint a félnótás Hashiramát.
- Miért nem tudnánk mondjuk mi tanítani?
- Mert nem szakadhattok kétfelé. Ott van nektek Iwato, aki képtelen lenne elszakadni tőletek hosszabb időre. Izanami viszont más, ő ezt meg tudná tenni. Nektek is könnyebb lenne, ha csak Iwatora kellene koncentrálnotok.
- Nem lenne könnyebb. Kézben tartjuk a dolgokat, mindig egyaránt figyelünk mindkettőre!
- Ne gurulj be, nem azt mondom, hogy rossz szülők vagytok, erről szó sincs. Csak azt gondolom, ez mindenkinek jobb lenne.
- Miért?
- Izanami rendes edzésen vehet részt, a Senjud egy időre megszabadul tőlem és Izunától, több időt fordíthatnátok Iwato edzésére és nem kellene aggódnom amiatt, hogy egyikük nem lesz eléggé felkészülve egy háborúra. Meg legalább átadhatnám a tudásom Izanaminak. Ennyi jót még szeretnék csinálni életemben...
- Még mindig fájlalod, hogy nem lehettél velem kiskoromban?- enyhültek meg egy kicsit a vonásaim.
- Az az idő soha nem jöhet vissza. Ha neked nem tudtam segíteni, legalább Izanamiért tegyek valamit.
- Ez nem olyasmi, amit mi eldönthetünk. A választás Izanamit illeti- mondtam a halántékomat masszírozva.
Hogy évekig ne lássam a lányomat? Nem, azt soha nem engedem! Bár ha ő szeretné... És apám érvei is elég meggyőzőek. Én is azt szeretném, hogy Izanami megfelelő tanítást kapjon, amihez én annyira nem értek. Apa és Izuna viszont már tanítottak neki egy-két dolgot és Izanami nagyon szeret velük edzeni. A kérdés csak az, hogy akkor szeretné, ha ez az edzés évekre szól?
- Tudom, de először veletek akartam megbeszélni. Csak Tobirama elhúzott...- forgatta meg a szemét.- Én nem fogom befolyásolni Izanamit, de ti se tegyétek! Csak meséljétek el neki az ötletem és hagyjátok rá a döntést. Nem baj, ha nem szeretné, csak tudja, hogy van rá lehetősége. És ne feledd, ezt az ő érdekében mondom. Nem áll szándékomban elszakítani őt tőletek.
- Tudom- sóhajtottam fel.- Majd holnap még beszélünk róla, jó? Izanami már amúgyis alszik és még Tobiramával is tisztáznunk kell pár dolgot.
- Kezdd azzal, hogy lecseszed, amiért itt hagyott egyedül a sok gyerekkel- indult el kifelé szórakozottan.
- Ne aggódj, az lesz az első- mosolyodtam el halványan, majd besétáltam a szobánkba.
Tobirama már lefeküdt és erősen próbálta elhitetni velem, hogy alszik, de nem veszem be. Sóhajtva befeküdtem mellé és félig a mellkasára helyezkedtem.
- Tudom, hogy ébren vagy- suttogtam mosolyogva.
- Igen, de tudom, hogy miről akarsz beszélni. Előre közlöm, hogy felesleges, nem fogok belemenni- motyogta még mindig lehunyt szemekkel.
- Legalább hallgass meg!- kérleltem, mire nem felelt semmit, de azért hozzákezdtem.- Tudod, rettegek attól, hogy a jövőben olyan háborúk lesznek, amilyeneket eddig tapasztaltam. Apámnak igaza van, semmi nem garantálja, hogy Izanamit itt megfelelően felkészítik olyan durva harcokra. A falu mostanában nagyon ráállt a békére és nem veszik annyira komolyan, mint kellene.
- Majd edzek vele én!
- Izanamival és Iwatoval egyszerre?- kérdeztem, amivel látszólag sarokba szorítottam.- Ezért kellene egyiköjüket apámra bíznunk. Nekem sem tetszik, hidd el.
- Ahogy beszélsz, nem erről árulkodik- pillantott rám gúnyosan.
- Ne csináld ezt, utálom, amikor így nézel rám- szóltam rá, majd inkább megfordultam.- Ha kedved van köcsögösködni, akkor inkább holnap megbeszéljük.
- Ne duzzogj már- ölelte át a derekam és magához húzva belepuszilt a hajamba.- Én csak... ezt nem akarom elfogadni. Az én lányom, én akarok vigyázni rá.
- De nem tudsz mindent egyedül elintézni. Néha engedned kellene, hogy apám besegítsen. Nem Izanami lenne az első ninja, aki elhagyná a falut edzés miatt...
- De még csak tíz éves! Minek kell ilyen korán?
- Mert... na passz, ezt én sem tudom- nevettem el magam kínomban.
- Akkor még hagyjuk ezt- kezdett kérlelni.
- Holnap elmondjuk Izanaminak és az lesz, ahogy szeretné. Ez megfelel?
- Ahamm- motyogta bele a nyakamba, majd csókolgatni kezdte azt.
Mosolyogva megfordultam, így szembetaláltam magam vele. Tipikus aggódó apa arcot vágott, imádom amikor ilyen. Hozzábújva aludtam el, miközben gondolataim a fejemben egymást öldösték, hogy legyen hely újaknak.