Senjuk 🌹 (Uchihák II. fejezet)

19.

Tobiramát enyhe sokk érhette, amikor egy olyan látványra ért haza, hogy az elméletileg totál felelősségteljes párja úgy visít, mint egy éretlen csitri. De hiába, azután hogy Ino közölte velem a nagy hírét, képtelen voltam normálisan viselkedni (hupsz).
- Minden rendben?- kérdezte Tobirama összeráncolt homlokkal.
- Persze, teljesen normális vagyok- öltöttem magamra emberi arckifejezést, majd újra összemosolyogtam Inoval.
- Aha...- motyogta Tobirama még mindig fura hangnemben, mire hitetlenül pillantottam rá.
Csak legyintett egyet mosolyogva, majd elindult a szobába, hogy megnézze Izanamit.
- És ami azt illeti...- kezdte Ino- ... kicsit parázok ettől az egésztől.
- Mi? Miért?
- Azt se tudom mihez kell kezdeni egy gyerekkel! Mi lesz, ha elrontok valamit?- kérdezte aggódva.
- Na igen, tipikus "mi van, ha rossz anya leszek" gondolatok. Tobiramát hónapokig otromoltam ilyenekkel, kérdezz csak rá- mondtam.- De ne aggódj, egy idő után eltűnnek a kételyeid. Addig igyekezz nem kikészíteni velük Sasukét.
- Mindenképp azon leszek- szólt nevetve.- Jut eszembe, lassan ránk férne egy találkozó, csak nekünk lányoknak. Már ezer éve nem ültünk össze így öten.
- Benne vagyok!- egyeztem bele azonnal.
- Én megyek is, nem zavarok tovább- biccentett fejével Tobiramáék irányába.
- Á, ne viccelj, egyáltalán nem zavarsz. Ők elvannak ketten is- legyintettem.
- De biztos szívesen csatlakoznál hozzájuk.
- Be kell osztanom az időmet, tegnap végig velük voltam- vontam meg a vállam.- Inkább mesélj, hogy haladsz az esküvő-szervezéssel. Sasuke segít eleget, vagy fenyegessem meg?
- Az nem szükséges- vágta rá azonnal Ino.
Kérésemre örömmel kezdett beszélni a terveiről és arról, hogy ebből mennyit sikerült egyelőre megvalósítani. Miközben hallgattam, eszembe jutott, hogy mennyi feladattal is jár egy ilyen, még akkor is, ha te vagy a második Hokage menyasszonya és mindenki segít neked, aki csak teheti.
Végül felajánlottam neki, hogy hívjon bátran, ha segítségre van szüksége. Aztán még pár perc csevelygés után távozott. Miután kikísértem hátrasétáltam Tobiramáékhoz, akik ezúttal is aludtak. Akárhányszor magára hagyom ezt a kettőt huzamosabb időre, a vége az lesz, hogy Izanami elalszik apja mellkasán, Tobirama pedig szintén álomba merül. Nem vagyok pszichopata alvó ember figyelő, de őket most muszáj volt bámulnom. Egyszerűen nem volt szívem egy pillanatra is levenni róluk a szemem, annyira édesek voltak.
Végül csak erőt vettem magamon és elszakítottam róluk a tekintetem pár pillanatra, amíg az ablak elé húztam a sötétítőt, hogy ne zavarhassa meg őket a fény. Aztán én is befeküdtem melléjük, de nem tudtam elaludni, csak lehunyt szemmel élveztem a társaságukat.
Talán órákig feküdhettünk ott, nem tudom pontosan. Pihenésünket az ajtón hallatszódó monotón kopogások szakították félbe. Nyöszörögve keltem fel és sétáltam el egészen az előszobáig, ahol ajtót nyitottam a jövevénynek.
- Szia, Kim! Az öcsém itt van?- kérdezte Hashirama.
- Igen, de alszik- mondtam, mire az első a homlokára csapott.
- Ne mondd, hogy elfelejtette...
- Mit felejtett el?- kérdeztem miközben behívtam az elsőt.
- Megbeszélésünk lesz pontosan... tíz perc múlva.
- Ülj le, két perc és itt lesz- jelentettem ki, majd elindultam, hogy felébresszem.
Izanamit óvatosan áthelyeztem a kiságyába és megpróbáltam felébreszteni Tobiramát, de nem úgy nézett ki, mint aki a közel jövőben felkelni tervezni. Megráztam a fejem, majd nemes egyszerűséggel ráugrottam, mire azonnal kipattantak a szemei.
- Ma teljesen visszamentél 10 évesbe?- kérdezte álmos hangon, majd lerázott a hátáról és az ágyra fektetve fölém mászott.
- Nem, csak másképp nem lehetett felkölteni téged- panaszkodtam.- Nem felejtettél el valamit?
- Basszus!- reagálta le azonnal, majd rekordidő alatt elkészült és kiment Hashiramához.
A fejemet rázva követtem majd miután kifaggattam őket a megbeszélés okairól, engedtem, hogy távozzanak.