Senjuk 🌹 (Uchihák II. fejezet)

2.

Ahogy azt már előre kijelentettem, erre a napra nem lehetett felkészülni.
Az apám és Hashirama reggel fél 8-kor kopogtak az ajtónkon. Értetlenül mentem ajtót nyitni, és nem kicsit lepődtem meg, amikor megláttam a két vendéget.
- Hát ti?- kérdeztem még mindig álmosan.
- Jöttünk látogatóba- mondta Hashirama vigyorogva.
- Én ezt értem, de miért ilyen korán?
- Mihamarabb el kell kezdeni- jelentette ki apám, majd belépett a lakásba.
- Mégis mi a francot...?- kérdeztem leginkább magamtól, ugyanis ők ketten nem igazán figyeltek rám.
A nappaliba érve ülésre parancsoltam őket, amit azonnal végre is hajtottak. Csak kicsit éreztem magam kutyaidomárnak közben...
- A bátyád és az apám megérkeztek- mondtam Tobiramának, amikor beléptem hozzá a hálószobába.
- Nagyszerű...- dünnyögte.
- Ez aztán őszinte volt- jegyeztem meg.
- De miattuk nem fogom felkölteni- utalt Izanamira, aki még mindig csendesen aludt.
- Még szép, hogy nem- vágtam rá, és mindketten elindultunk apámékhoz.
- Nem mintha nektek nem örülnék, de eredetileg nem hozzátok jöttünk...- szólt Hashirama.
- Izanami még alszik- magyaráztam, mire egyetértően bólintottak.
- Remélem nem ragadt rá máris sok Senju-dolog...- motyogta az apám, mire mindhárman értetlenül bámultunk rá.- Most mi van? Csak aggódok az unokámért...
- Ezek után én is...- suttogta Tobirama.
- Miért van egy olyan érzésem, hogy az apja és a nagyapja egymás ellen fogja uszítani őt?- kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Mert ez fog történni- jelentették ki mindhárman tökéletesen egyszerre.
- Azt majd meglátjuk- szóltam ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, mire inkább behúzták a nyakukat.
Ha erőszakosnak kell lenni, megy az is...
- Jut eszembe, hamarosan küldetésre megyünk- mesélte Hashirama.
- Mind?- kérdeztem félve.
- Ne aggódj...- legyintett apám- a lovagodat itthon hagyjuk babázni.
- Életem végéig így fogsz hívni, ugye?- kérdezte Tobirama, miközben én megkönnyebbülten sóhajtottam.
- Hát persze. Ez sokkal jobb, mint a többi becenév, amiket kitaláltam.
- Az biztos- mondtuk egyszerre Tobiramával.
A következő pillanatban meghallottuk Izanami sírását, mire azonnal felugrottam.
- Senki ne öljön meg senkit, amíg vissza nem jövök- mondtam szórakozottan.
- Utána lehet?- kérdezte apa irónikusan.
- Apa, nem vagy vicces!- szóltam rá.
Még halkan hallottam, ahogy apám bizonygatni kezdte a két Senjunak, hogy ő igenis vicces, de már kizártam a nappaliból kiszűrődő hangokat. Ahogy beértem a szobába felkaptam Izanamit és csitítani kezdtem.
- Készülj fel, mert itt van a nagyapád és a nagybátyjád. Jobb, ha tudod, hogy egyikük se szokványos alak...- motyogtam.
Legalább háromszáz alkalommal elképzeltem, hogy hogyan fog reagálni az a kettő, amikor meglátják a lányomat, de a mostani reakciójuk a legvadabb elképzeléseimet is felülmúlta. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy az apám tud ennyire örülni bárminek is. Szerintem még akkor se volt ennyire boldog, amikor először találkozott velem. Hashirama pedig... nos, ő hozta a formáját. Majdnem elolvadt a lányom látványától. Pár pillanat múlva azon kaptam magam, hogy konkrétan elkobozták tőlem Izanamit. Apám tartotta a karjaiban és folyamatosan sutyorogtak mindketten. Eközben én Tobiramával a másik kanapén ültem és zavart arccal bámultuk őket.
- Beléjük meg mi ütött?- kérdeztem halkan.
- Passz. A bátyám még egy dolog, de apádra nem ismerek rá.
- Hogy őszinte legyek én sem...
Apáék egy pillanatra sem néztek felénk, csak Izanamival foglalkoztak.
Ez az elején cuki volt és édes, de három óra után már kezdett idegesítővé válni.
- Na jó, most már elég lesz- állt fel Tobirama azzal a szándékkal, hogy "visszarabolja" a lányunkat.
- Távozz tőlem, Senju- mondta apám, mire értetlen tekintettel néztem rá.
- Én is Senju vagyok...- szólalt meg Hashirama.
- És már én is- emlékeztettem sokadjára.
Valamiért nehezére esik elfogadni és felfogni, hogy már én is beléptem a Senjuk családjába. Vajon miért...?
- Kim, ezt már megbeszéltük. Nekem te mindig Uchiha maradsz- jelentette ki apám, mire megforgattam a szemem.
- De attól még a babát kérjük- sóhajtott Tobirama, de apámnak eszébe sem volt odaadnia Izanamit.
- Különben is, most én jövök- dühöngött Hashirama.- Én vagyok a nagybátyja...
- Még mit nem! Az én unokám...- jelentette ki apa sértődötten.
- Én vagyok az apja- vágta rá Tobirama.
- Én szültem meg!- kiáltottam oda nekik.
Ezzel már nem szálltak vitába, csak átnyújtották nekem Izanamit, mire elégedetten elmosolyodtam. Tobirama ismét helyet foglalt mellettem, az apámék pedig még mindig velünk szemben ültek. Hashirama meghatódva bámult minket, az apám pedig felöltötte a jól ismert pókerarcát. De én nagyon jól tudtam, hogy mit érez. És azt is, hogy már kedveli Tobiramát, még ha soha nem is vallaná be, talán még magának sem. De megszokásból muszáj szívnia a vérét, hanem nem ismernénk rá.