Senjuk 🌹 (Uchihák II. fejezet)

6.

Legnagyobb meglepetésemre az alatt a bő fél óra alatt, amíg Izanamival hármasban voltak, nem adtak semmi harcra utaló jelet. Még veszekedést se hallottam, ami igen csak gondolkodásba ejtett. Már kezdtem azt hinni, hogy netán elaludtak vagy elszöktek innen, ezért muszáj volt megnéznem őket. Amikor beléptem a helyiségbe egyikük se fordult felém, éppen Izanamival voltak elfoglalva, és ha jól vettem ki épp azon tanakodtak, hogy az Uchiha vagy a Senju lesz az első szava a lányomnak. Kicsit se furák...
- Hahó- mondtam mellékesen, mire végre rámnéztek.
- Á, te vagy az, Kim?- kérdezte apám, majd rögtön visszafordult Izanamihoz.
- Igen, és ami azt illeti, egy ideje itt vagyok...- motyogtam, majd odasétáltam hozzájuk és helyet foglaltam Tobirama ölében.- Gondoltam megnézem, hogy éltek-e mindketten, túl nagy volt a csend.
- Nagyon vicces vagy- rázta meg a fejét Tobirama.
- Abban egy percig sem kételkedtem- mondtam ránézve, majd adtam neki egy csókot, amit azonnal viszonzott, így kisebb csókolózásba folyt át a beszélgetésünk.
- Látod mit csinálnak, Izanami? Undorító, nem...?- hallottam meg az apám hangját.
- Ne uszítsd a gyereket- szólt rá Tobirama, majd azonnal visszatért hozzám.
- Én soha... De most már elég lesz, pont eleget láttam belőle. Hagyjátok már abba!- mérgelődött apám, mire nevetve váltam el Tobiramától.
- Tiszta ünneprontó vagy...- méltatlankodtam mosolyogva.
- És még mi lett volna ebből, ha nem vagyok itt?
- Még egy gyerek- mondta Tobirama, mire elröhögtem magam.
- Nem vagy vicces, Senju- húzta össze a szemeit az apám.
- Pedig nagyon is az- szóltam bele.
- Te mióta állsz az ő oldalán?
- Mindig is azon álltam- mondtam visszafolytva a nevetést.
- Mindketten idegesítőek vagytok- jelentette ki apám.
A nap többi részében viszonylag normálisan beszélgettünk. Persze becsúszott egy-két Uchiha vagy éppen Senju ellenes mondat, de körünkben ez teljes mértékben megszokott és mondhatni elfogadható.
Este kilenckor apám volt olyan kedves és távozott, de akkor is csak azért, mert ideje volt lefektetnem Izanamit.
- Már mész is?- kérdezte Tobirama szórakozottan.
- Az esti akciótokra nem vagyok kíváncsi- jelentette ki apám.
- Te tudod...- nevettem el magam.
- Kim, mostanában egyre irónikusabb vagy. Látszik a Senju befolyás...
- Hát persze- forgatta meg a szemeit Tobirama.
Nem csodálkozom azon, hogy ráunt ezekre a szövegekre, mert az elmúlt hónapokban legalább egymillió alkalommal hallott ilyen és ehhez hasonló kijelentéseket apámtól. Kikísértem az ajtóig, majd egy gyors ölelés után útjára engedtem.
- Elment?- kérdezte Tobirama, amikor visszaértem hozzá.
- Igen- kulcsoltam át karjaimat a nyaka körül, mire átölelve a derekamat közelebb húzott magához.
- Már nem azért, de... végre- mondta ki, majd lecsapott az ajkaimra.
Mosolyogva csókoltam vissza, majd engedtem, hogy felkapjon az ölébe és bevigyen a hálószobába. Nem volt türelmem megvárni, hogy ő szabadítson ki a ruhámból, inkább gyorsan levettem és a földre dobtam őket. Elterültem az ágyon fehérneműben, majd magamra húztam Tobiramát.
Másnap karjával a derekamon ébredtem kivételesen nem Izanami sírására. Picit megemelve a karját átfordultam a másik oldalamra, így szembekerültem vele, de ő még mindig aludt. Mosolyogva figyeltem egy darabig, majd felkeltem és magamra kaptam valami ruhát. Hangtalanul odasétáltam Izanamihoz, aki szintén az álmok világában volt elveszve. Aztán csendesen visszafeküdtem Tobirama mellé, és újra lehunytam a szemem. De ekkor megéreztem számon az ajkait és ahogy visszacsókoltam, pillanatokon belül magára fektetett.
- Ma jön meg Itachi?- kérdezte, amikor elváltak ajkaink.
- Elméletileg estére megérkezik. Valamiért rossz érzésem van ezzel kapcsolatban- suttogtam.
- Ne aggódj, minden rendben lesz- nyomott egy puszit a fejemre Tobirama.
- Ha te mondod...- sóhajtottam, majd mellkasára hajtottam a fejem.