Senjuk 🌹 (Uchihák II. fejezet)

10.

Eddigi életem legnehezebb dolga volt otthonhagyni Izanamit, tudva, hogy napokig nem láthatom. Apám azonnal felajánlotta, hogy ő vigyáz rá, de Tobiramának nem tetszett az ötlet (vajon miért?). Először nekem is kétségeim voltak azt illetően, hogy képes lesz-e vigyázni rá úgy, ahogy kell, de végül beadtam a derekam. A beleegyezésem után pedig Tobiramának sem volt más választása, el kellett fogadnia, hogy Uchiha Madara fog vigyázni a lányára. Kicsit megrettent a gondolattól, amit furcsálva néztem, hiszen nem egy vadidegenre bízzuk Izanamit, hanem a nagyapjára, aki képes lenne az élete árán is megvédeni. Végül csak figyelmen kívül hagytam a megjegyzéseit, amiket az apámra tett és inkább az előttünk álló küldetésre gondoltam. Minél hamarabb a találkozó helyére kell jutnunk, mert fontos, hogy a Kagék már most megvitassák a helyzetet.
Habozás nélkül futva indultunk el és bár tudtam, hogy ennek teljes kifulladás lesz az eredménye, most nem kötött le ez a gondolat, csak az, hogy mielőbb odaérjünk.
- Biztos, hogy rendben lesznek?- kérdezte Tobirama már sokadszorra.
- Már századszorra mondom, hogy igen- forgattam meg a szemeimet.
- Csak aggódom, hogy apád Senju- ellenes dolgokra fogja tanítani a lányomat.
- Nem lesz baj, ne aggódj. Izanami még amúgy sem fogja érteni, amiket magyaráz neki- legyintettem.- Kb mennyi az út?
- Legalább két nap.
- Mi? Miért nem lehetett közelebbi helyet választani?
- Rendszerint itt tartják a Kage Találkozókat, ez már úgymond hagyomány.
- Hagyományos a faszom! Ezzel csak telik az idő!- kiáltottam ingerülten és gyorsítani kezdtem.
- Este amúgy is pihennünk kell...
- Tudom, épp ezért addig haladjunk, amennyit csak tudunk.
Tobirama szorosan mellettem haladt végig és akárhányszor felcsesztem az agyam valami marhasággal, ott volt, hogy lenyugtasson. Hihetetlen, hogy mennyire nyugodt tud maradni még ilyen helyzetben is. Mi lenne velem nélküle?
Estére, hála a hihetetlen sebességnek, amivel haladtunk, már az út több mint felét megtettük. Amikor besötétedett tábort vertünk, mert itt volt már az ideje egy kis pihenésnek. Fáradtan terültem el a földön és vártam, hogy a légzésem és szívverésem visszaálljon a normális tempójába, miközben Tobirama is lefeküdt mellém.
- Apád le tudja fektetni Izanamit?- kérdezte hirtelen Tobirama, miközben a mellkasára húzott.
- Nem, azt sem tudja mit jelent lefektetni egy kisbabát...- motyogtam álmosan.
- Vicces vagy, mint mindig- vágott egy grimaszt Tobirama, mire nevetve a mellkasára csaptam.
- Nyugodj meg, minden rendben van velük. De ezt már elmondtam egy párszor... vagy inkább pár ezerszer- gondolkoztam el, mire Tobirama csikizni kezdett, ezért inkább visszaszívtam, amit mondtam.
- És én elsőre is értettem, csak még mindig nem hiszem el.
- Mikor fogod elhinni?- néztem fel rá.
- Majd ha hazaértünk és épségben látom a lányom- jelentette ki, majd nyomott egy puszit a fejemre és lehunyta a szemét alváshoz készülődve.
Sóhajtva elmosolyodtam, ami kis nevetést váltott ki Tobiramából. Én is lehunytam a szemem és végigsimitottam a mellkasán, majd nemsokára az álmok világába kerültem.
Reggel már a legelső napsugár felébresztett, ezért azonnal felpattantam és Tobiramát se hagytam aludni, amit nem igazán értékelt.
- Azért kell nekem felkelnem ilyenkor, mert téged meglátogatott az inszomnia?- ásított álmosan.
- Nem, azért mert feladatunk van- közöltem komolyan, mire a derekamnál fogva magához rántott.
Hitetlenül elmosolyodtam, majd engedtem, hogy megcsókoljon, ami örök hiba volt, mert legalább 10 percig képtelen voltam elválni tőle.
- Te kis huncut- mondtam, amikor elengedett, mire elröhögte magát.
- Ilyent se hallottam még tőled.
- Ez volt a legszalonképesebb kifejezés azok közül, amik a fejemben voltak- mentegetőztem, majd folytattuk az utunkat.
Mivel egy pillanatra sem álltunk meg, estére elértünk a Kagékhoz, akik nagy örömmel fogadtak minket, vagyis inkább a hírt, amit vittünk. Egészen addig örültek nekünk, amíg be nem számoltunk részletesen az ellenség tervéről, mert abban a pillanatban, hogy végeztem a meséléssel a Raikage hatalmasat vágott az asztalra. Mindannyian összerezzentünk, akik a teremben voltunk.
- Egyessével fogom felkötni azokat az átkozottakat, amint legyőztük őket!- kiáltotta.
- Egyszer győznünk kell. Ki tudja milyen kemény ellenfeleket fognak feltámasztani- mondta a Tsuchikage.
A teremre egy pillanatig csend telepedett, amikor is a Hokage előállt egy tervvel.