Senjuk 🌹 (Uchihák II. fejezet)

11.

A teremre egy pillanatig csend telepedett, amikor is a Hokage előállt egy tervvel.
- Vissza kell térnünk a falvainkba, amint lehet. Tájékoztatnunk kell az összes bevethető shinobit a kialakult helyzetről és azonnal meg kell szerveznünk a hadsereget. Még nem biztos, hogy szükség lesz rá, de valószínűnek tartom. Mindenkinek az első dolga legyen, hogy ellenőrizzék az elhunyt ninják holttesteit és megállapítsák, hogy kiknek a tesét lopták el. Folyamatosan kapcsolatban kell maradnunk, már nincs két egész hetünk a dokumentum szerint.
- Jól mondja a Hokage- értett egyet a Mizukage.
- Rendben, akkor mindenki tegyen úgy, ahogy a Hokage tanácsolta- állt fel a Tsuchikage, majd gyors mozdulattal a derekához kapott.
Pislogás nélkül meredtem a Tsuchikagéra, aki a hátára panaszkodott és a kísérőjére, aki arról magyarázott, hogy miért nem megy már nyugdíjba, ha ilyen fájdalmai vannak. Csak megráztam a fejem és a Raikagéra pillantottam, aki bólintott egyet, majd felállt.
- Véleményem szerint a hadsereg parancsnokává ezúttal Senju Hashiramát kellene kineveznünk- mondta, mire mindenki Gaarára nézett.
Úgy néz ki valakit kitaszítanak a korábbi pozíciójából...
- Egyetértek- szólt a Kazekage.
- Akkor minden fontos adatot továbbítani fogunk Konohának, amint visszaértünk a faluba- közölte a Railage, majd távozott... az ablakon keresztül.
Kísérője sűrű bocsánatkérések közepette utanásietett, mire a Mizukage sóhajtva felszólalt.
- Ő semmit sem változott.
A társaságban halk nevetés hallatszott, de a közelgő veszély miatt senkinek nem volt kedve tovább derülni és mindenki halálkomoly arccal, kötelességtudóan indult útnak.
Az utunk vissza a faluba szintén két napig tartott, mire visszaértünk a negyedik kész tényekkel várt minket a holttesteket illetően.
- Engedelmetekkel mi lelépünk- szólt Tobirama a bátyjának, aki először furán nézett ránk, majd amikor látta, hogy próbálom visszafolytani a nevetésem, leesett neki a tantusz.
- Csak nyugodtan, de szerintem Madaráékkal minden... rendben- mondta, de Tobirama a mondat végét meg sem várva elrohant.
- Megyek, nehogy lerohanja az apámat- ráztam meg a fejem és elindultam Tobirama nyomába.
- Azt lehet, hogy nem fogod tudni megakadályozni!- kiáltotta utánam Hashirama, mire gyorsítottam a tempón.
Elég nehezen értem utól Tobiramát, de végül sikerült időben mellé érnem, mielőtt még letámadta volna apámat az Izanamival kapcsolatos kérdéseiről.
- Családi vonás nálatok az ablakon érkezni?- kérdezte apám pislogás nélkül ránkmeredve, amikor betoppantunk a nappalijába.
- Mondhatni- legyintettem.
- Hol van Izanami?- kérdezte Tobirama köszönés nélkül.
- Neked is szia... Amúgy meg alszik- mondta apám, mire meghallottuk Izanami sírását a szobából.- Aludt...
Tobirama azonnal elindult a hang irányába én pedig odaléptem apámhoz és átöleltem, amit azonnal viszonzott.
- Látom a férjed egy percig sem aggódott az unokám miatt- motyogta apám.
- Tudod, hogy milyen. Te is ezt tennéd a helyében.
- Ja, csak annyi a különbség, hogy én minden nap idegeskedem, amiért az unokámnak nap mint nap el kell viselnie egy Senju társaságát.
- Aki amúgy az apja...- emlékeztettem rá felvonva az egyik szemöldököm.
- Részletkérdés- legyintett apa, miközben megérkezett Tobirama Izanamival a kezében.
Azonnal értenyúltam és amint Tobirama átadta nekem, mint egy féltve őrzött kincset, nyomtam egy puszit a fejére. Csak tudnám, mit csinálok majd veled a háború alatt- gondoltam. Kis csevegés után hazaindultunk Tobiramával, teljesen elfeledkezve arról, hogy talán vissza kellett volna mennünk az ötödikhez és segíteni nekik a munkában. Mindegy, majd az apám helyettesít minket.
Képtelenek voltunk ellenállni Izanaminak és az egész napot átjátszodtuk vele, konkrétan észre sem vettem, mennyire eltelt az idő. Amikor besötétedett, lefektettem Izanamit, majd behúztam Tobiramát magam után a hálószobába. Már igazán megérdemeltem én is egy kis törődést.
Amikor reggel felkeltem, Tobirama már Izanamival volt elfoglalva. Pillanatok alatt felöltöztem és elindultam a nappaliba, amikor meghallottam, hogy valaki kopogtat az ajtón. Kisétáltam a bejárathoz és ajtót nyitottam az apámnak.
- A Hokage hivat mindkettőtöket- közölte, miután beengedtem.
- Melyik?- poénkodtam.
- Az összes. Hashirama nem tud semmire menni az öccse nélkül, az ötödik reggelre egy idegroncs az egész éjjeli munka után, a negyedik pedig nem győzi egyedül tartani a frontot. Még én is kevés vagyok segítségnek, sorra érkeznek a jelentések a különböző rejtett falvaktól és a saját ninjáinktól is a halottakat illetően. Ja és ideje lenne ránéznetek a listára, vannak rajta érdekes nevek- pillantott Tobiramára, mire ő azonnal elkomolyodott.
- Akkor induljunk, útközben elviszem Izanamit Inohoz- szóltam.
Pár perc múlva már a Hokage irodájában voltunk, és rá kellett döbbennem, hogy apám nem viccelt a helyzetet illetően. Hashirama és Tsunade konkrétan ülve illetve állva aludtak, Minatonak pedig az se lett volna elég, ha nyolc keze lenne a sok papír miatt, amiket próbált egyszerre elemezni, sikertelenül. Átvettem tőle a konohai elrabolt holttestek listáját és gyorsan átfutottam. Nem volt megnyugtató a tudat, hogy kiket hozhatnak vissza az életbe, egyáltalán. Két név azonban felkeltette a figyelmem és furcsán bámultam a lapot.
- Ez a név ismerős- böktem rá az egyikre, miközben megmutattam Tobiramának.
- Bazd meg!- reagálta le azonnal a látott nevet.