WHY WON'T YOU LOVE ME | AFI ✔

[15] - NINCS TOVÁBB

Ekkor fordultam én is vissza Ashton felé.

- Legyek őszinte, vagy kerteljek? 

- Melyikkel járnék jobban? - kérdezem elfordítva tőle a fejemet. Talán voltam annyira halk, hogy nem értett belőle semmit. De őszintén annyira csend van, hogy az óceán hullámzását is hallani, ha egy kicsit odafigyelünk. - Te tudsz őszinte lenni - mondom.

Ash elgondolkodóan hümmögött egyet. Majd ellökte magát az autótól, és kiegyenesedve nézett továbbra is a szemembe.

- Őszintén. Először nem akartam eljönni. Amíg Jean beszélt a telefonban úgy voltam vele, hogy rendben, menjél csak, sokszor éltél ezzel a lehetőséggel. Aztán ránéztem a csapatra, akik mit sem sejtettek a tervedről, figyelembe vettem anyud kétségbeesett hangját, hogy nem akart téged elengedni, aztán végiggondoltam az elmúlt éveket.

Hatásszünetet tartott, de másodpercek után sem tűnt úgy, mint aki folytatni akarná a beszédet. A fejét enyhén oldalra döntötte, és leste minden reakciómat, amik a szavai váltanak ki belőlem. Vagy a testemet birtokló fájdalom, amiről ő semmit sem tudott.

- Mire jutottál? - kérdezem meg kétkedve. 

A válasz most nagyban befolyásolhat mindent, nem? Kaphatok értelmezhető kijelentést, miáltal valamit tudok kezdeni magammal is, meg a jövőmmel. De őszintén, nem tudom, hogy mi is folyik körülöttem pontosan.

- Lehet, hogy az első két alkalommal nem sikerült téged marasztalnom, de harmadszorra már talán sikerülhet.

Szünet.
Megnémultam annyira, hogy fel sem fogtam, hol vagyok vagy mit csinálok pontosan. Nem tudom miért állok egy bőrönddel a kezemben az udvaron, miért van Ash előttem, miért zajlik le közöttünk ez a beszélgetés, vagy hogy miért történik ez meg pont most.

- Most leszel te is őszinte? 

Kérdése váratlanul ért, és zavartan próbáltam elhessegetni a fejemben kavargó félelmeimet a válasszal kapcsolatban. Miért akarok még mindig menekülni?

- Nem... nem tudom - felelek legalább ennyit őszintén. - Nem tudom, hogy mit kéne mondanom, és hogyan.

- Pedig megtanultál beszélni, és nem olyan nehéz szavakat formálni a csinos kis ajkaiddal.

- Azok a szavak, amiket mondanom kell súlyokat tartalmaznak, amiket nem biztos, hogy bírni fogok, még ha neked kellene feldolgozni a hallottakat - felelem kissé gyorsan. Persze, neki könnyebb az elején, de utána együtt fogunk rágódni a hallottakon. 

- Nem gondolod, hogy annál nagyobb lesz ez a súly, ameddig magadban tartod? - húzza fel a szemöldökét, továbbra is az arcomat vizslatva. Nem lehetek a legszebb állapotban tekintve a több órás, néhai szünetes sírást, az álmos tekintetem, és a fájdalom enyhébb fokozatai is megmutatkoznak a mimikáimon.

- Mindenki ezt mondja. - Valami menedékért fordulva magamhoz, karolom át a testemet, de még így sem érzem magam olyan biztonságban, mint amennyire szeretném, ha abban lennék.

- Hova akarsz menni? - Visszatér az eredeti témához, amire szintén nem kapott választ, mert én kérdésre kérdéssel játékot űzők, hogy húzzam az időmet.

- Azt hiszem apához indultam.

- Azt hiszed?

- Azt hiszem - ismétlem el még egyszer, egyet bólintva a végén. Már-már elfelejtettem, hogy mit is akarok pontosan.

- Akkor elviszlek.

Kijelentésére értetlenül néztem rá, és vissza akartam kérdezni egy mi?-t, csakhogy Ash beelőzött, és kinyitotta a kapunkat, hogy kitessékeljen rajta. Mondanom sem kell, mint egy idióta úgy néztem ki, és esetlen léptekkel indultam utána, magam mögött hagyva a bőröndömet.