Half Blood (L.S) /Befejezett/

22. We are family now (Vége)

--------------------------------------------------------------
♤Time skip♤

Külső szemszög:

- Harry, nyugi. Lassan már ösvényt jársz a padlóba. - mondta Niall már sokadjára, de a göndör hajú ugyan úgy folytatta a fel-alá járkálást. Már egy órája be vitték Louist, és már nagyon aggódott miattuk. Az elmúlt 7 hónapban minden rendben volt, nem volt semmi gond, ezért nem értette, hogy mi tartott annyi ideig. Nem csoda, hogy aggódott, hisz ez volt az első gyereke, nem tudta nagyon, hogy álljon hozzá a dolgokhoz.

- De nem tudok lenyugodni. - válaszolta kicsit ingerülten, majd leült mellé az egyik székre. - Egyáltalán, miért nem mehettem be? - kérdezte és előre dőlte a székre támaszkodva. Nem értette miért, hiszen általában az apát csak be szokták engedni. Idegesen dobolt a lábával, ami a lakk cipőjének hála hangosan viszhangzott a parkettán, a körmeivel pedig a szék alját kapargatta, hogy valamivel enyhíteni tudja a testében felgyülemlett stresszt.

- Azért, mert ez egy olyan klinika, ahol senki sem mehet be a szülés ideje alatt, se rokonok, se hozzátartozók, de még az apa se. - válaszolta Damien, aki a vele szemben lévő széken ült. Milyen már ez? Csak beletúrt a hajába, és sóhajtott egyet. Azt hitte bírni fogja ezt a megpróbáltatást, de egyre nehezebben bírta megállni, hogy ne rontson be ajtóstul a szülőszobába.

- Még mindig nem tudom, hogy hogy lehetséges ez. - szólalt meg hirtelen Niall, egy komoly, elgondolkodott arcot vágva. Már elmagyarázták neki egy párszor, de ezek szerint még mindig nem volt világos. Valamilyen szinten még is csak megértették, nekik se volt könnyű elfogadni. Harry kiegyenesedett, majd hátradőlt a szék támlájának, miközben megdörzsölte a homlokát.

- Úgy, hogy Louis félig angyal és azok nemtelenek, és hiába hogy férfinek néz ki, ez ugyan úgy érvényes rá is. - válaszolta, mire csak bólintott, hogy érti, de ő ebben nem volt olyan biztos. Niall nem tudta jól elrejteni a valódi gondolatait. Hirtelen nyílt ki a szülőszoba ajtaja, mire a göndör hajú reflex szerűen pattantan fel a helyéről, és az ajtó elé ment. Az orvos jött ki, tetőtől talpig beöltözve. Lehúzta a szájmaszkot az álláig, majd felé fordult. Az arca idős volt, de még is csillogott a boldogságtól, a bajsza is felfelé pöndörödött, ahogy egy széles mosolyra húzta az ajkait.

- Gratulálok, két fia született! - mondta a csillingelő hangjám, majd elállt az ajtóból, hogy be tudjon menni. Lassan elindult befelé, majd meghallotta a gyereksírást ami zene volt füleimnek. Először el se akarta hinni, amit hall, annyora hihetlen volt számára ez a helyzet. Amint átlépte a küszöböt, meglátta Louist a karjaiba a két kisfiával. Érezte, hogy a szeme megtelik örömkönnyekkel, amik szépen lassan kezdtek lecsorogni az arcán. Annyira boldog volt, hogy azt szavakba se tudta foglalni, a szíve is olyan gyorsan dobogott a boldogságtól. Mikor Lou észrevette, fáradtan elmosolyodott, és amint mellé ért, megpillanthatta a fiúk arcát, akik szintén a papájukra néztek, és szinte azonnal elhallgattak. Az egyik teljesen úgy nézett ki mint Louis, a másik inkább rá hasonlított, azon is elgondolkodott, hogy vajon a szémilyésigük milyen lesz majd. Elmosolyodott, és egy újabb adag könny folyam indult útnak, felszántva az arcát, annyira boldog volt.

- Szia. - köszönt neki rekedt hangon, mire csak kisimított egy tincset a homlokából, és megpuszilta gyengéden. Teljesen úgy kezelte, mint egy porcellánbabát, nem akarta, hogy akár a legóvatlanabb mozdulatától valami baja legyen. - Kézbe veszed? - mutatta felé őket, mire elvette tőle a fekete-fehér hajút, olyan gyengéden ahogy csak tudta. Olyan apró volt a karjaiban, olyan törékeny... Már el is döntötte magában, hogy egész testével óvni fogja őket és mindent meg fog tenni a biztonságuk érdekében, amég csak él. Amint kézbe vette, csak jobban megnyugodott, és elcsendesedve emelte rá felemás tekintetét. Elbűvölve nézte az apróságot, majd adtott egy óvatos puszit a fejére, mire ő felnevetett. Ez a nevetés volt a legszebb dolog, amit a nap folyamán hallhatott.

- Mi legyen a nevük? - kérdezte, mire Louis csak elmosolyodva ringatni kezdte a másik picit. Ő is csendesen szuszogott a párja karjaiban, úgy ahogy a másik az övében. Pusztán a gondolattól is felvidult, hogy láthatja felnőni a két picit, és segíthet nekik megtanulni járni, beszélni, írni és olvasni, és segíthet nekik bármiben, amiben csak problémájuk adódik.

- Ő legyen David - simította meg a barna hajú csöpség arcát -, aki nálad van ő pedig Ethan. - mondta, mire Harry csak óvatosan ringatni kezdte a karjaimban lévő kisbabát, aki a nyugtató mozdulatra lassan álomba merült.

- Ethan és David. - ismételte meg a nevüket, és ekkor ment be az orvos a terembe, 2 nővérrel az oldalán. Feléjük fordultak, mire a nővérek elvették tőlük a fiúkat, majd mosolyogva és ringatva őket mentek ki, hogy minden szükséges viszgálatot el tudjanak végezni rajtuk, hogy megbizonyosodjanak, hogy tökéletesen egészségesek.

- Sajnálom, de hagynia kell pihenni a párját. - mondta az orvos, mire Harry csak lehajoltam, és egy óvatos csókot adtott Lou fejére, majd megsimítva az arcát még az ajkaira is adott egyet, ezután pedig távozott a teremből, hogy aztán elujságolja az új családtagokat a kint várakozó családnak...

--------------------------------------------------------------

♡Gyerekek... ♡

◇Hát tényleg elérkezett, ennek a történetnek a vége... El sem hiszem...◇

♤Borzasztóan köszönöm nektek ezt 2-3 évet, amit velem töltöttetek, illetve ahol követtétek ennek a történetnek az alakulását! 💙💙💙 Köszönöm a sok pozitív kommentet, a sok dícsérő szót és bíztatást, amit kaptam tőletek! Nagyon sokat jelent nekem!🥺🥺🥺♤

♧Tényleg nem tudok elégszer köszönetet mondani ezért, remélem továbbra is velem maradtok és a többi történetemet is olvasni fogjátok, imádlak titeket!☺💙♧

--------------------------------------------------------------