Papirra írt szerelem (Befejezett)

🍲 7. fejezet 🍲

Igor lassan nyitotta ki a szemeit. Az erő valamennyire visszatért a testébe, de még mindig nagyon fájt mindene. Ahogy nehezen felkelt az ágyból meghallotta, hogy hangok szűrődnek ki a földszinti konyhából. Óvatosan a lépcsőhöz sétált és onnan hallgatózott.
- Az illata egész jó, és tényleg hatékony? — hallotta meg Robert hangját. Hát persze, hisz' neki van kulcsa a házához.
— Igen, a nagymamám főzte ezt nekem mikor kicsi voltam és mindig hatott. – ez a hang. A hang amiért él. A hang ami ezzel a rövidke kis mondattal életet varázsolt a szívébe. A konyhából isteni illatok áramlottak. Valami leves talán. Nem is tudta, hogy Vladimir tud főzni.
– Vajon mikor ébred fel?
— Már majdnem egy teljes napja alszik szóval szerintem bármikor. Biztos, hogy te itt akarsz akkor lenni? – kérdezte Robert. Erre már fülelt Igor.
– Igen. Tudom, hogy fura, de aggódtam érte, amikor pedig 42 fokos lázzal megtaláltuk én... Megijedtem, hogy valami baja lesz. Nem bocsájtottam még meg neki, de nem akarom, hogy baja essen. — mondta a fiatalabb, mire Igor fájdalmasan elmosolyodott. Tehát Vladimir aggódik érte. Ez sokat jelentett a fekete hajúnak, de tudta, hogy a fehér hajú talán sohasem fog neki megbocsájtani. Lassan felállt és lesétált a lépcsőn. Két fej egyből rákapta a tekintetét. Az egyik az asztalnál ült és a gépen nyomkodott valamit, a másik a konyhában forgolódott. A konyhában álló személy félve nézte őt míg a másik felállt és elé állva egy jókora pofont lekevert a fekete hajúnak, mire a fiatalabb felsikoltott. Igor arcát fajlalva hevert a földön.
– Te normális vagy?! Mit hittél?! Hogy majd szépen mérgezed magad aztán megdöglesz?! – ordította a vörös hajú és már épp adta volna az újabb pofont, mire Vladimir védelmezően Igor elé állt. A fekete hajú nagyon meglepődött a fiú tettén, de nem csak ő.
— Vladimir, te mit művelsz? – kérdezte Robert döbbenten.
– Robert kérlek, hagyd! Semmi kedvem sincs még mentőt is hívni. – mosolygott Vladimir.
– Jó, gyere menjünk! – sóhajtott fel a férfi.
– Én inkább maradnék. - mondta a fehér hajú. Robert döbbenten meredt rá.
— Itt akarsz maradni? Ezzel? — mutatott Igorra, aki még mindig a földön kuporgott az arcát fogva.
– Még gyenge! Biztos, hogy ha egyedül hagyom vissza fog esni! Kérlek! Csak pár nap az egész, utána ígérem vissza megyek dolgozni.
– Vladimir én nem a munka miatt aggódom! Ha tehetném fizetett szabadságra küldenélek! Én azért aggódok mert láttam, hogy mire képes ez az állat. Légy óvatos! – mondta Robert, majd kilépve az ajtón elment. Igor teljesen lefagyott. Egy házban maradt vele. Vele, akit állandóan bántott és kínozott. Azért mert aggódik érte.
– Jöjjön, uram és egyen mert ahogy láttam nem evett mostanában sokat. — mondta a fiú illedelmesen. Igornak már egyáltalán nem tetszett, hogy a fiatal uramozza őt. Szerette volna ha tegezi, becézgeti. Leült az asztalhoz és figyelmesen végignézte ahogy a fehér hajú egy tál gőzölgő húslevest tesz elé. Ahogy a főtt étel illata megcsapta az arcát, a hasa egy akkorát mordult, hogy beleremegett a ház. Hirtelen egy csilingelő hang ütötte meg a fülét. Mikor oldalra fordult látta, hogy bizony Vladimir kuncog. Csoda volt számára, hogyha látta a fiút mosolyogni, de az, hogy most hallhatta nevetni az ő szájára is mosolyt csalt.
Vagy három tányér levest megevett, mire valamennyire csillapodott az étvágya. Egyszerűen nem bírt betelni a fehér hajú levesével, annyira finom volt. Ezalatt nem szóltak egymáshoz. Miután végzett az evéssel felállt, de a lábai szinte azonnal feladták és összerogyott. A fehér hajú gyorsan mellette termett és a homlokára tette a kezét. Már ennyiből levette, hogy a fekete hajúnak ismét magasra szökött a láza, ezért segített neki visszamenni a szobába. Miután Igor ágyba került, a szervei és végtagjai ismét elgyengültek. Homályosan látott és alig hallott valamit. De érezte, ahogy egy vizes kendő kerül a homlokára. Most volt alkalma a fiú fekete szemeibe nézni. Még mindig gyönyörűnek és lélegzetelállítónak találta. A fiú nem nézett az övébe, csak a borogatásra figyelt. Aztán egyszer csak véletlenül belenéztek egymás szemébe. A fekete hajú kezdte azt hinni, hogy ez csak álom és ezt a szépséget ő nem láthatja.
– Vladimir...Annyira sajnálom...Én...Én... – és ekkor elájult. A fiú nem tudta mire vélni az idősebb viselkedését. A nagy Igor Hood az imént bocsánatot kért tőle. Egyenlőre beadta annak, hogy a láz miatt biztos össze—vissza beszél.