Gravity Falls - 20 évvel később

11

A padláson lévő szobában ültem, az ágyamon elterülve lapozgattam a kék borítású naplót. Fejemben az elmúlt néhány nap eseményei jártak, szüntelenül kavarogva és egymásba ütközve. Kint már esteledett, a Nap utolsó sugarai is kezdtek eltünedezni, így megmutatva azt a sokmillió csillagot, amit amúgy eltakarnak. Pár percig eltűnődve figyeltem a kirajzolódó csillagképeket, szememmel ösztönösen a Nagy Göncölt kerestem. Amint azonban megtaláltam, ismét visszatértem a napló kényszeres lapozgatásához.

Gravity Fallsban húsz évvel ezelőtt sem volt éppen nyugodt az élet. Már rögtön az első héten sikerült belefutnom a hármas naplóba, majd nem sokkal később jött a gnómos incidens, innentől kezdve pedig alig volt egy zavartalan napunk is. Ha éppen nem szörnyeket üldöztünk, vagy esetleg ők üldöztek minket, akkor is ott volt még Stan bácsi és a furcsa "kikapcsolódásai". De még így is néha-néha előfordultak olyan alkalmak, mikor végre magam maradhattam, ilyenkor pedig a hármas napló tanulmányozására szentelhettem minden figyelmemet. Később pedig, amikor Ford visszatért a portálból, vele is kalandokba keveredtem.

Most, ahogyan az ágyon gubbasztva a kék könyvet forgattam a kezemben, kicsit úgy éreztem magam, mintha visszautaztam volna az időben. Megérkezek Gravity Fallsba, valami roppant idegesítő személlyel találkozok (először Stan bácsi, most meg Clarissa), aki nem hiszi el a szörnyekről szóló történeteimet, majd hirtelen felbukkan egy, a szörnyekkel foglalkozó napló, amit egy ismeretlen szerző írt, és közvetlenül utána pedig találkozok is a lejegyzett dolgok egyikével. Minél tovább futtattam magamban ezt a lehetőséget, annál inkább éreztem azt, hogy az események tényleg megismételhetik egymást. Talán csak annyi előnyünk volt most, hogy már ismertük Bill terveit, így talán könnyebben meg tudtuk akadályozni egy esetleges Abszurdmageddon újbóli kitörését. És bár ez a tudat nem sokat javított a közérzetemen, az ötlet, hogy a Szöszkének van egy elveszett ikertesója, aki naplókat írogat, valahogy akaratlanul is vigyort csalt az arcomra.

Egy-egy lapozás között a beszűrődő zajokat hallgattam. Mabel nem volt bent a szobában, valószínűleg a többieket szórakoztatta a történeteivel, így szinte teljes volt a csend a szobában. Az erdőből beszűrődött mindenféle zaj, például bagolyhuhogás, egy szarvas sétája közben az ágakat tördeli, mert nem fér el tőlünk, vagy éppen egy gnóm motozása az aljnövényzetben. Minden hang ismerősen csengett, de nem csak azért, mert már a munkámat jelentette az erdőkben való barangolás. Régi emlékeket idézett fel, azokat a kalandos heteket, amik ugyan gyakran életveszélyes helyzetbe sodortak minket, viszont így, utólag visszanézve igenis jó szórakozásnak tűntek. Azonban hiába voltam ott személyesen, testileg és lelkileg is a Kalyiba padlásán, hiába hallgattam a matrac nyikordulását minden egyes lélegzetvételkor, valahogy üresnek, hamisnak éreztem az egészet. Akármennyire is tagadtam, lényem egy része mindvégig tudta, hogy hiába jövök vissza, már nem kapom meg ugyanazt az élményt a városkától, mint első alkalommal. Már nem ugyanaz a félős tizenkét éves voltam, mint annak idején, és a sok furcsaság után, amiket más helyszíneken láttam, ez az erdő már nem tűnt ugyanolyan különlegesnek. Amikor elhatároztam, hogy idejövök, nem voltak konkrét terveim, úgy gondoltam, hogy majd itt döntök a továbbiakról. És most, hogy már beszéltem mindenkivel, akivel terveztem, már igazából nem láttam értelmét a maradásnak.

Oké, tény, hogy a Bill Cipher-ügy kissé aggasztott. Az előjelek megvoltak, és a jómúltkor is csak hajszál híján múlt a totális katasztrófa. Mikor azonban erre gondoltam, Gideon jutott eszembe, aki az erdő mélyi bunkerben valószínűleg most is valamiféle kísérleten dolgozik. Ha állításaiban bízhattam, és nem láttam semmiféle okot arra, hogy kiért ne bízhatnék benne, akkor ő ezt már szó szerint évek óta csinálja, és hiába nem ő küzdött meg Billel az apokalipszis végén, mindenképpen tapasztaltabb nálam ez ügyben. Úgyhogy nyugodt lélekkel hagyhattam magára a várost.