Gravity Falls - 20 évvel később

7

Az első gondolatom az volt, hogy Gideon esetleg meghibbant.

- Bill meghalt, és magával vitte az összes többi démont is - jelentettem ki, azonban Gideon pillantásától egy kissé elbizonytalanodtam.

- Tudod, Dipper, a démonok nem egészen úgy halnak meg, ahogyan mi - magyarázta. - Valójában egy hosszú, álomtalan álomba merülnek (már ha lehet ilyet mondani egy álomdémonnál), és akkor ébrednek fel, ha valaki megidézi őket.

- Tehát akkor Bill bármikor visszatérhet? - kérdeztem remegő hangon.

- Ha így vesszük, igen - felelte. - Azonban csak emberi lények idézhetik meg, így ha igazam van, és tényleg van Neki egy haverja, akkor szükség van valakire, mint közvetítő eszközre. Ja, és ha megkérhetlek, többet inkább ne ejtsd ki a nevét, mert azt hiszem, ezzel is elő lehet Őt hívni - tette még hozzá, mire bólintottam, jelezve, hogy értettem.

Innentől kezdve a beszélgetésünk témája lassan elkanyarodott a démonoktól és a hasonló problémáktól. Kiderült, hogy bár szakított régebbi, kissé gonosz énjével, Gideon változott a legkevesebbet: még mindig ugyanolyan szemtelen volt, ahogy megismertem. Miután megkérdeztem, mi minden történt vele az elmúlt húsz évben, elmesélte, hogy találkozott egy nagyon kedves lánnyal, akivel kapcsolata is volt, de sajnos a lány három év után elköltözött Gravity Fallsból. Ennek ellenére minden nap csevegnek, így a barátságuk fennmaradt. Ezen kívül a városka többi lakójával is sikerült kibékülnie, bár még mindig akad egy-két ember, akik nem túl szívélyesen pillantgatnak rá az utcán. Aztán ő is kíváncsiskodott a múltam felől, mire elmondtam neki, hogy az időm java részét erdőkben tengettem, különös dolgok után kutatva.

Körülbelül egy órája lehettem ott, amikor a karórámra pillantottam, majd riadtan felpattantam.

- Mi a baj? - kérdezte Gideon meglepődve.

- Hát... igazából csak egy kis friss levegőt szívni mentem... - mondtam, akaratlanul is vigyorogva.

- Menj csak nyugodtan - felelte, és kivezetett a bunkerből. Még láttam, ahogy elővesz egy seprűt, aztán az ajtó automatikusan bezárult mögöttem, én pedig elindultam visszafelé. Útközben rájöttem, hogy nem is reggeliztem, ezért baromira éhes vagyok, így gyorsabbra fogtam a tempót. Mikor azonban visszaértem, egy kellemetlen meglepetés fogadott: valami híradós stáb állt a Kalyiba előtt, egy (festett) szőke nő meg éppen a húgomat faggatta valamiről, de valószínűleg elég erőszakosan, mert Mabelen látni lehetett, hogy inkább menne. Ahogy közeledtem, Mabel próbált jelezni, hogy "menekülj, míg nem késő", de túl későn kapcsoltam, és a riporter észrevett.

- Áh, a Pines ikrek másik tagja is megérkezett! - fordult felém lelkendezve. - Dipper Pines, igaz? Lenne pár kérdésem. Hogyan került ide, ebbe a kis jelentéktelen városkába? Milyen érzés itt élni? Hisz azokban a mesékben, amiket terjesztenek? Mennyi igaz ezekből? Mi történt valójában? Miért pont egy démont találtak ki? Mi az eredete?

- Mi? - buggyant ki belőlem az első értelmes (na jó, nem túl értelmes) válasz. A szőkeség türelmetlenül elkezdett hadarni:

- Hallottam arról a kis történetről, amit Gravity Falls lakói kitaláltak a múltról, úgyhogy utánajárok, mennyi igaz ebből. Úgy gondoltam, ez a család a legértelmesebb a lakosok közül, de úgy tűnik, én is tévedhetek - nevetett fel kissé idegesen.

- Egy kicsit beszélhetnék Dipperrel négyszemközt? - kérdezte Mabel jól leplezett türelmetlenséggel.

- Persze - legyintett Miss Szöszi, mire a tesóm berángatott a házba. Ha már bent voltunk, végre készíthettem magamnak valami ennivalót. Mikor elkészültem, leültünk a nappaliban, én pedig megkérdeztem:

- Mi folyik itt?

- Arra még én se jöttem rá teljesen - felelte Mabel. - Amit ki tudtam venni Clarissa szövegéből, hogy kiszivárgott egy-két dolog a Weirdmageddonból, de senki nem hiszi el, hogy ilyenek tényleg megtörténtek.

- Tehát ez a Clarie... - kezdtem lassan.

- Clarissa - javított ki Mabel.

- Az - bólintottam. - Szóval ő azért van itt, hogy kiderítse az igazságot.

- Meg hogy totál hülyét csináljon mindenkiből a tudósításaiban, aki ezeket átélte - tette hozzá. - Hiába mondtam el neki mindent, bolondnak hitt, de nem akar elmenni. Sajnos.

- Valahogy akkor is be kell bizonyítani, hogy Bill valaha itt volt - gondolkodtam - , mert semmi kedvem nincs ehhez a Cindyhez...

- Clarissa - javított ki ismét.

- ...pedig még csak egy fél percet se beszéltünk - fejeztem be a mondandómat. - És már tudom is, hogy hogyan.

- Na? - csillant fel Mabel szeme.

- Gyere - mondtam. Két perccel később már a ház előtt voltunk.

- Tehát van bizonyíték arra, hogy ez a Cipher démon tényleg létezett? - lelkendezett tettetett örömmel Szöszke (nem hiszem, hogy meg tudnám jegyezni a nevét - na nem mintha meg akarnám), és egyből beleegyezett a kis túrába, amit terveztem.

- Akkor induljunk - jelentettem ki, mivel már az egész stáb türelmetlenül méregetett.

- Remélem, nem probléma, ha végig kamerázunk - nézett végig rajtam a riporternő.

- Pff - közöltem vele, amit ő egy "nem probléma"-nak értelmezett.

Körülbelül tíz perce gyalogoltunk, mikor a fák elkezdtek ritkulni, majd kiértünk a tisztásra.

- Itt van - mutattam a Bill-szoborra, amely még mindig ugyanúgy állt, ahogyan húsz éve, két különbséggel: majdnem a felét befedte a moha, valamint húzódott rajta egy repedés. Miss Szőkeség mellém lépett, és ráirányította a kamerát a kőszoborra, majd beszélni kezdett a kezében tartott mikrofonba:

- Amint láthatják a kedves nézőink, Gravity Falls lakossága tényleg mindent megtesz, hogy elhitessék másokkal a kis meséiket, még egy szobrot is készítettek. Felettébb élethű és nagyon hitelesnek tűnik.

- Nem csak tűnik! - csattantam fel. - Ezek tényleg megtörténtek! Emberek szenvedtek tőle! Kis híján az egész világot elfoglalta volna, ha nem állítjuk meg!

- Nagyon érdekes! - lelkendezett Szöszi. - Hadd halljuk, hogyan emlékeznek rá a Pines ikrek! Nos? - nézett rám. Mabelre pillantottam, aki hevesen rázta a fejét. Ezt Szöszke nem láthatta szerencsére, mert a tesóm mögötte állt, de én vettem az adást, és csak legyintettem:

- Mindegy.

- Dehogy az! - ellenkezett Miss Festetthaj, az arcomba tolva a mikrofont, mire támadt egy ötletem.

- Mint ahogyan azt látni lehet, az igencsak kíváncsi riporternőnk nem igazán akarja elhinni, amit mondanak neki, így felmerül a kérdés: eljött ide csak egy mese miatt? Miközben a világ tele van érdekesebbnél érdekesebb pletykákkal, amelyeknek biztosan nagyobb a valóságalapjuk - fejeztem be, majd megvillantottam egy fogkrémreklám-vigyort a kamerába, és próbáltam nem elnevetni magam Tudálékoska arckifejezésén. Erre reakcióként intett a stábnak, hogy kapcsolják ki a felvevő-felszereléseket, majd gyilkos arccal közelebb hajolt hozzám, úgy sziszegte:

- Volt már sokkal nehezebb dolgom is, nem foghat ki rajtam néhány hibbant, de ha harc, hát legyen harc. - Azzal megfordult, és nagy peckesen kivonult a tisztásról.

- Ezt jól megmondtad neki - vihogott Mabel, közelebb lépve hozzám. Én azonban tudtam: még egyáltalán nincs vége a háborúnak.

Elnézést kérek a majdnem egy hónapnyi kihagyásért (jó, talán az azért egy kicsit túlzás), mert hiába van itt a nyár, jönnek a táborok, nyári programok meg miegyebek, és különben is, arra való a szünet, hogy pihenjünk, nem? Azért remélem, hogy több időm és energiám lesz később a folytatásra, viszont addig is (meg úgy általánosságban) a türelmeteket szeretném kérni, meg azt, hogy az előbbi kérésemre fittyet hányva nyugodtan írjatok nekem sürgető, türelmetlen üzeneteket, mert akkor a bűntudat miatt hamarabb jön a fejezet. Előre szólok azonban, hogy júl. 14-től 23-ig (10 nap) nem leszek elérhető, mert matektáborban (tudom, nem vagyok normális) leszek. Azon kívül viszont szinte bármikor elérhető vagyok (kivéve, ha nem), úgyhogy nyugodtan idegesíthettek a sürgetéseitekkel. :D