Gravity Falls - 20 évvel később

8

- Azt hiszem, kijelenthetem, hogy életem egyik leghosszabb és legszörnyűbb délutánján vagyok túl - nyögtem, miközben lezuttyantam a kanapéra.

- Nekem mondod? - felelte Mabel meggyötört arckifejezéssel, majd bekapcsolta a tévét és letelepedett mellém. Ahogy kapcsolgattunk a csatornák között, megállapítottuk, hogy továbbra sincs semmi értelmes, de legalább valahol találtunk Kacsa nyomozó-ismétlést (kíváncsi vagyok, hányszor adhatták már újra ezt a sorozatot), így legalább valamivel el tudtuk foglalni magunkat.

Mikor reggel azt hittem, hogy bár jól beszóltam Clarissának, vissza fog térni, arra gondoltam, hogy legalább egy fél napnyi szünetünk lesz. Balszerencsénkre azonban a riporternő még aznap délután folytatta a kamerázást, és megállás nélkül kérdezgetett minket, részben az abszurdmageddonról, részben pedig általánosabb dolgokról. Egyetlen örömünk a tesómmal az volt, hogy a stáb Soost és Wendyt sem hagyta nyugton. Soos megpróbálta ugyan kitessékelni őket, de mivel a Kalyiba egész nap nyitva állt, így nem volt mi alapján elküldeni a kamerásokat.

Ha mindez még nem lett volna elég, valamikor két óra tájában, mikor már tényleg elegünk volt a riporterekből (és akkor még csak egy órája voltak ott), Bella, aki mindig "valahol" ebédel, de nem velünk, visszatért az ebédszünetről, sajnos szinte a lehető legrosszabb pillanatban, mert pont akkor kérdezgettek minket a kiállítások tervezőiről, mivel Stan és Ford nélkül nem lehetnek ugyanolyanok a kirakott... nos, akármik is azok. Mikor Bella belépett, Miss Szőkeség felkapta a fejét a jegyzeteiből (hogy azokat minek készíti, mikor mindent felvesznek, azt nem tudom), és boldog mosollyal az arcán odament a lányhoz, hogy kérdezősködjön. Én ösztönösen utána akartam indulni, hogy megvédjem Bellust, de nem voltam elég gyors, így Clarissa fel tudta neki tenni első kérdéseit:

- Ön szerint mi történt húsz évvel ezelőtt? Hisz abban, amit mások mondanak?

Bella először meglepetten nézett rá, majd nyugodtan válaszolt:

- Őszintén megmondva? Nem tudom és nem is érdekel.

- Ugyan már, biztos vagyok benne, hogy van valamiféle véleménye a dologról - nógatta őt a riporternő, mire Bella hidegebb hangon felelte:

- Ha nem probléma, nem osztanám meg a véleményem, mivel szeretném megtartani a magánéletemet magamnak - az idegesítő csaj már vette a levegőt, hogy folytassa a kíváncsiskodást, mire hozzátette: - amibe a gondolataim is beletartoznak.

- De... - kezdte volna Clarissa, azonban ekkor a lány olyasmit válaszolt, amivel szerintem nem csak engem, de a többieket is meglepte:

- Azt hiszem, elég érthetően fejeztem ki magam, amikor azt mondtam, hogy nem kívánok válaszolni, úgyhogy ha ezt nem tudta megérteni, akkor elég komoly problémái vannak. Ha pedig ezek után sem hagy békén, passzivitásommal fogom kifejezni, hogy maga mennyire idegesítő alak, és ha ezért bármi panasza lenne, közölje a drágalátos szerkesztőségével: lépjenek velem személyesen kapcsolatba, hogy megmondhassam nekik, hogy egy olyan ******* - itt egy olyan szót használt, amelybe még én is belepirultam, pedig nem is nekem szólt - , mint maga, nekem ne tegyen fel kérdéseket, amelyek sértik a magánéletem - ezzel megfordult, és felment az emeletre, ahol a kiállítás van, döbbent csöndet hagyva maga után. Bár azután őt senki nem piszkálta, Clarissa minket büntetett a haragjával. Emiatt voltunk este teljesen lepukkanva.

Ahogy ott ültem a tévé előtt és végiggondoltam a délutánunkat, rájöttem, hogy dögfáradt vagyok még a fedett pályás bambuláshoz is, ezért felkeltem, és elindultam az emeletre.

- Hová mész? - kérdezte Mabel ásítva.

- Lefekszem, mindjárt elalszom - feleltem, majd nagy nehezen felvánszorogtam a szobánkba, és nemes egyszerűséggel beledőltem az ágyamba. Mire rájöttem, hogy esetleg fürödni kéne vagy fogat mosni, már aludtam.

Másnap reggel egy igen éles sikításra ébredtem.

- Mi... mi van? - motyogtam félálomban. Mivel kíváncsiságom nagyobb volt, mint a fáradtságom, nagy nehezen felültem az ágyamban, és körbenéztem. Az egyetlen furcsa dolog, amit láttam, az Mabel volt, amint kissé idegbajosan próbálja behúzni a függönyt.

- Kameráznak minket, nem tudom mióta - zihálta idegesen.

- De hisz fent vagyunk a padláson - mondtam, továbbra is kissé kómásan. Erre nem válaszolt, csak az ablakra bökött, hogy ha nem hiszem el, nézzem meg magamnak, azonban nem volt kedvem felvételt készítettni magamról hajnalban, így inkább csak megvontam a vállam, és megpróbáltam visszaaludni, míg a tesóm lement, hogy elküldje a stábot melegebb éghajlatokra. Mire visszaért, rájöttem, hogy már nem is vagyok annyira álmos, ezért felkeltem és kicaplattam a fürdőszobába, remélve, hogy egy hideg vizes zuhany felfrissíthet. Viszont még mielőtt elkezdtem volna a mosakodást, inkább kétszer is leellenőriztem, hogy rendesen be van-e húzva a függöny. Csak a biztonság kedvéért.

Fürdés után feleannyira fáradtan mentem a konyhába, ahol egyelőre nem volt egy kamera sem, ellenben az asztalon egy barna csomag feküdt, amit Soos közelebbről vizsgálgatott.

- Mi az? - érdeklődtem, miközben kinyitottam a hűtőt, valami ehető után kutatva.

- Nem tudom, de szerintem neked jött - felelte Soos. - Ja, és reggelire készítettem palacsintát, de mivel akkor még senki nem volt ébren, így betettem őket a hűtőbe, valahol ott kell lenniük.

- Mióta vagy te egyáltalán ébren? - kérdeztem, kissé meglepődve, hogy a korai időponthoz képest már van palacsinta készen, pedig ahhoz elég sok idő kell, mire elkészül.

- Nem néztem az órát, mikor felkeltem - vonta meg a vállát, úgyhogy inkább szemügyre vettem a csomagot. Ránézésre valamilyen könyvnek tűnt, de ez nem jelentett semmit, ezért megnéztem, hátha van a papíron bővebb információ. Akárhogy is forgattam viszont, mindössze annyit találtam: Dipper Pines részére. Se feladó, se dátum, de igazából cím se volt rajta, így nem értettem, hogyan találtak meg engem, mikor gyakorlatilag folyton máshol jártam, nem pedig Gravity Fallsban. Végül elegem lett abból, hogy semmit nem tudtam kideríteni a csomagról, így feltéptem a barna csomagolópapírt, remélve, hogy nem valamiféle átok lapul benne. Nem mintha az átkokat be lehetne csomagolni, de akkor is.

Az első dolog, amit megállapítottam, az az volt, hogy ez tényleg egy könyv. Világoskék borítóján nem volt cím, se leírás, mindössze egy piros egyes, amit sok apróbb ábrából állítottak össze igazán művészien. Ahogy kinyitottam, remélve, hogy akkor majd benne le lesz írva minden, egy boríték kiesett belőle a földre. Kíváncsian hajoltam le érte, és felbontottam. A boríték egy levelet tartalmazott, amit egyszerű és emiatt szinte gyönyörű betűkkel írtak.

Kedves Dipper (vagy ami a valódi neved)!

Remélem, a könyvem sikeresen eljutott hozzád. Ha ezt a levelet Gravity Fallson kívül olvasod, kérlek, térj vissza mihamarabb a városkába! Ha már ott vagy, mikor ezt a csomagot kézhez kapod, nincs más dolgod, mint belefogni az olvasásba.

Valószínűleg feltetted magadban a kérdést, hogy mi is tulajdonképpen ez a könyv. Nos, miután elmentél ebből a faluból, úgy döntöttem, folytatom a munkásságod, és minden furcsaságot lejegyeztem neked, ami távollétedben történt, így most a kezedben tarthatod mindazt a húsz évnyi érdekességet, amit kihagytál.

A borítón lévő egyes ne tévesszen meg; jelenleg ez az egyetlen létezik ebből a sorozatból, mivel úgy terveztem, a másodikat már közösen írjuk meg. Remélem, akkor már Te is kedvet kapsz hozzá. Addig is, sok szerencsét a különböző élőlények és helyszínek felfedezésében!

Üdvözlettel: