Gravity Falls - 20 évvel később

3

Bekopogtam.

- Van itt valaki? - kérdeztem hangosan, remélve, hogy meghallják, ha otthon vannak a jelenlegi tulajdonosok. Mert bár arra még emlékeztem, hogy Soosnak adtuk a Kalyibát, miután Stan és Ford bácsi elment, de nem tudhattam, hogy azóta mi történt.

Az ajtó lassan kinyílt. Bentről fura füst áradt kifelé, a közepén pedig egy még furább alak állt. Pont úgy nézett ki, mint a kaszás. Mondjuk, egy kaszát tartott a kezében, tehát ez annyira nem volt meglepő. Mármint, hogy úgy nézett ki, mint a kaszás.

- Üdvözöllek titeket a Horror Házában - susogta rejtelmes hangon. - Mi járatban vagytok ezen a kietlen helyen?

- Öhm... a Rejtély Kalyibát keressük - feleltem zavarodottan.

- Lehet, hogy Nathaniel rossz helyre hozott minket - tűnődött Mabel, azonban a furcsa emberke hirtelen kilépett a ködből, így azonnal felismertük.

- Dipper? Mabel? - kérdezte örömtől és meglepettségtől remegő hangon.

- Soos! - kiáltottuk boldogan, majd szorosan átöleltük a Kalyiba új tulajdonosát, aki semmit sem változott azóta, hogy utoljára találkoztunk. Na jó, egy kicsit talán öregebbnek tűnt, de ennyi.

- De rég láttalak titeket! - szorított minket magához ő is úgy, hogy majdnem megfulladtunk. - Hogy megnőttetek! - mondta, aztán intett nekünk, hogy lépjünk beljebb.

- Húha - csodálkozott a tesóm. - Teljesen másképp néz ki most ez a hely.

- Hát igen, vagy egy évig kellett vele dolgoznunk - felelte Soos.

Mabelnek igaza volt. A régi rejtélyeskedés helyett most inkább az ijesztő dolgok jelentek meg mindenhol. Az áru nagy része koponya alakú lámpákból, lábfejes ceruzatartókból és kézfej alakú hátvakarókból (erre nem találtam logikus magyarázatot) állt, de még az asztal is úgy nézett ki, mint egy koporsó.

- Várjál. Dolgoznunk? - kérdeztem vissza. - Kik vannak még itt?

Ekkor - mintegy végszóra - egy vörös hajú, magas lány lépett be a szobába. Egyből felismertem, hogy Wendy az - egyrészről a hajáról, másrészről pedig mert még mindig ugyanolyan ruhát viselt, mint mikor utoljára láttam őt.

- Kik jöttek ilyen későn? - nyújtózkodott, majd álmosan hadarni kezdett: - Nyitva tartási idő reggel nyolc és este hat között hétköznap, hétvégén kilenctől ötig. De ki van írva - bökött az ajtó felé, mindezt csukott szemmel, majd visszafordult, hogy menjen aludni.

- Ööö... Wendy... - szólaltam meg félénken, mire hirtelen megpördült a tengelye körül és rám nézett. - Még nincs is hat óra.

- Dehogynem, te butus - borzolta össze a hajam Mabel. - Tudod, az időeltolódás - magyarázta, de Wendy közbevágott:

- Miért nem szóltatok előre, hogy jönni fogtok? - látszólag haragos volt, de én tudtam, hogy valójában örül.

- Hát... így alakult - vigyorogtam idiótán. Nem mintha továbbra is belé lettem volna esve, sőt amikor bejött, rögtön azt hittem, hogy képtelen leszek normálisan beszélni vele. De úgy tűnt, az idő múlásával a szerelem is eltűnt.

- Az ikrek azt kérdezték, kik dolgoznak itt - mondta Soos Wendynek - , úgyhogy jó, hogy jössz.

- Ja? - kérdezte továbbra is álmosan, mert a megjelenésünk sem bírta teljesen felébreszteni. - Itt vagy én, Soos, meg - itt félbeszakadt, hátrafordult az ajtó felé és egy akkorát rikkantott, hogy majdnem beszakadt a dobhártyám: - BELLA!!

- Jaj - rándult össze Mabel, majd hallottuk, ahogy valaki jön le a lépcsőn.

- És Bella - mutatta be kis csapatuk utolsó tagját. Én pedig teljesen lefagytam.

A lány, aki belépett, nagyjából velem egy magas, fekete hajú, szürke szemű széps... szóval volt. Fekete ruhákat viselt, de nem tűnt emósnak vagy valami hasonlónak, inkább úgy nézett ki, mintha hirtelenjében csak ilyen ruhákat tudott volna fevenni. Még sminkje sem igazán volt, pedig ez jellemezte a csajokat. Alkatilag gyengének tűnt, de én a tudatalattimban éreztem (vagy inkább csak gondoltam), hogy kevesebbet mutat, mint amennyi valójában.

- He-hello - köszöntem zavartan, mire a tesóm vigyorogva oldalba bökött, majd a fülembe súgva kérdezte:

- Mi van, belezúgtál?

- É-én nem is... - hebegtem, de nem hagyta, hogy befejezzem.

- Szia, az én nevem Mabel, ő pedig itt a tesóm, Dipper - mutatkozott be helyettem is Mabel.

- Szervusz - köszönt Bella kedvesen, majd felém fordult, mire elvörösödtem.

- Dipper? Érdekes név - nézett rám elgondolkodón.

- Csa-csak be-becenév - dadogtam, és úgy nézhettem ki, mint egy paradicsom. Mabel legnagyobb vidámságára.

- Igen? Nekem tetszik - mondta a lány, aztán megfordult, és elindult a nappaliba. - Gyertek, megmutatom a szobátokat.

- Hagyjad, tudják ők azt - felelte Wendy. - Tietek a tetőtéri szoba.

- Tehát a szokásos - bólintott Mabel.

Pár perccel később mindketten fent voltunk az emeleten, és a cuccainkat pakoltuk ki a bőröndünkből.

- Azt mondta, tetszik neki a nevem - mondtam ábrándosan.

- Ugyan már. Ez még nem azt jelenti, hogy szeret is - cukkolt az ikertesóm.

- De... de tetszik neki a nevem - ellenkeztem, mire nevetve megcsóválta a fejét.

- Javíthatatlan vagy - jelentette ki. Ezután csöndben pakoltunk tovább, így el tudtam egy kicsit gondolkodni. Például Bellán, arra, hogy visszajöttünk, Bellán, hogy Wendy és Soos szinte semmit sem változott, Bellán, Hogy a Kalyiba viszont mennyire megváltozott és Bellán. Csak hogy párat említsek. Aztán eszembe jutott valami, ami minden mást kiűzött a fejemből.

- Te Mabel... - kezdtem.

- Hm? - kérdezte, fel sem nézve a cuccaiból, majd hirtelen előrántott valamit a táskájából. - Ezt nem is emlékeztem, hogy nálam van - tűnődött.

- Szerinted nem furcsa, hogy míg Soos és Wendy még mindig itt dolgoznak és mikor megérkeztünk, szinte azonnal üdvözöltek minket, addig Stan és Ford bácsival eddig nem is találkoztunk? - említettem meg neki ezt a (szerintem) különös dolgot.

- Ennek nem is kéne itt lennie... Mi? Bocs, nem figyelek - motyogta, továbbra is a cuccaira koncentrálva, mire levesztettem a türelmemet, és kirántottam a kezéből a tárgyat, amit éppen tartott.

- Szerinted hol a francba vannak a bácsikáink? - kíváncsiskodtam egy kicsit idegesen, mire végre ő is gondolkodni kezdett.

- Kérdezzük meg Soost - javasolta, mire mindketten egyszerre rohantunk le a lépcsőn.

- So... Soos! - kiáltottam lihegve.

- Igen? kukkantott ki a fotelből régi barátunk.

- Stan és Ford bácsi merre van? - érdeklődött Mabel, mert én akkor épp nem kaptam rendesen levegőt a hirtelen futástól.

- Öhm... - mondta zavartan az amúgy mindig vidám Soos.

- Soos - mondtam kissé fenyegően. - Hol vannak?

- Nos... ööö... - felelte, még mindig dadogva.

- Na - jelezte Mabel, hogy fogytán a türelmünk. Soos halkan felsóhajtott.

- Elmentek.

- Jó, de hova? - csattantam fel, mire lehajtotta a fejét.

- Oda, ahonnan már nincs visszaút.

Csend telepedett a szobára.

Na jó, ez a befejezés most egy kicsit szemét volt. Egy kicsit nagyon szemét :D