Fools (Jungkook fanfiction) BEFEJEZETT

19.rész

Az alattam elterülő tájat figyeltem ahogy a repülőgép lassan elkezdett ereszkedni. Ami egészen eddig nyugodt volt és vidám, most az is szomorúnak és zaklatottnak tűnik. Anya még lélegzik és Jin folyamatosan tudósít engem az állapotáról, ami egyre inkább romlik. Próbál odafigyelni apára is, aki egyre inkább összetörik a váratlan események súlya alatt. Jungkook hívogat, mert már a próba elkezdődött és én még sehol nem vagyok. Egyre inkább érzem a mellkasomra telepedő kellemetlen szorítást, ami préseli össze a tüdőmet és kinyomja belőlem az éltető oxigént.
-Elnézést! – emeltem fel az egyik kezem – Mennyire leszünk messze a szállodától landolás után?
-Nem kell aggódnia kisasszony – mosolygott rám az egyik staff tag – Egy autó fog önre várni.
-Köszönöm – erőltettem magamra én is egy egészen halvány görbületet.
Csakugyan igazat mondott az a nő, akinek feltettem kérdésemet, ugyanis az épület előtt, aminek a tetején landoltunk, ott állt egy viszonylag kicsi, sötétített ablakos, fekete jármű, amihez oda is vezettek engem. Szerintem bárki meg tudná azt szokni, hogy rengeteg helyre kísérgetik, egyetlen szavára ugranak és igyekeznek mindenben a kedvében járni. Csak én nem vagyok teljesen oda ezért a létezésért. Néha tényleg jól jön, de van olyan időszak, amikor ilyen téren inkább egy kis magányra vágynék. Még az ajtót is kinyitották nekem, belőlem viszont még egy „Köszinek” sem nevezhető aprócska semmiség tört elő.
-Szia – a hirtelen jött és ismerős hang hallatán kissé megugrottam ahogy a tekintetem összekapcsolódott a volán mögött üldögélő Hoseokéval – Ahogy elnézem még nem szoktad meg ezt a hatalmas felfordulást körülötted.
-Szerintem nem is fogom – húztam el a számat kelletlenül.
-Hidd el, hogy meg fogod. Nem olyan szörnyű ez, mint amilyennek most neked tűnik – ahogy befejezte mondatát áthajolta a köztünk lévő távolságot és egy apró puszit nyomott a homlokomra – Sajnálom, hogy kénytelenek voltunk csakígy iderángatni – hangjából őszinte megbánás csendült ki – Jin hyung elmesélte, hogy mi történt. Én kérvényeztem PD Nimnél azt, hogy otthon maradhass, de hallani sem akart erről.
-Nincsen semmi baj – néztem rá ahogy elindultunk a szálloda felé vezető úton – Tudod jól, hogy szívesen segítek nektek bármiben – az agyamban folyamatosan csak egy kérdés motoszkált, ami sehogy sem hagyott nyugodni egészen addig, amíg ki nem csusszant a számon – Mért nem Jungkook jött el értem?
A másodperc tört része alatt valami átsuhant Hoseok arcán, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment. A legtöbb embernek szerintem fel sem tűnt volna az, hogy az állkapcsát összeszorítva koncentrált maga elé. Nem lett volna szabad megkérdeznem ezt.
-Tudom, hogy én nem ő vagyok, de azért legalább egy picit örülhetnél nekem is – motyogta maga elé ingerülten.
-Tudod, hogy nem így értettem Hobi. Nagyon örülök, hogy láthatlak – simogattam meg a fejét, hátha egy picit lenyugszik, ám ez csak olaj volt a benne lobogó tűzre.
-Egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy nem vagyok neked elég jó. Sem mint legjobb barát, sem mint bármi más – azt hittem, hogy kiabálni fog velem idegességében, ehelyett azonban egy fintort vágott és továbbra is az utat bámulta.
-Te vagy a legjobb barát, akit valaha is kívánhatna az ember és nagyon szeretlek téged – zavartan figyeltem ahogy olyan erővel szorítja a kormányt, hogy elfehérednek az ujjai is.
-Régen én akartam lenni neked az egyetlen. Mintha csillagok milliói robbantak volna fel egyszerre a belsőmben amikor megcsókoltál és ez annyira édes kínt okozott, amit újra és újra érezni akartam – a hangja egyre jobban kezdett remegni és nagyon egyértelművé vált az, hogy a sírás szélén áll – Mindent megtettem azért, hogy elfogadj engem úgy ahogy vagyok, de neked soha nem voltam és nem is leszek megfelelő, mert neked Jungkook kell, akkor is, ha nem veszed észre, hogy csak kihasznál téged – szeme sarkából felém pillantott és olyan düh villant a szemeiben, amilyent azelőtt még soha nem láttam.
-Hogy érted azt, hogy kihasznál engem? – vontam fel kíváncsian az egyik szemöldökömet, ugyanis egyre idegesebb lettem a gondolatra, miszerint esetleg szét akar minket választani.
-Tényleg nem veszed észre azt, hogy mekkora népszerűséget hozol neki pusztán azzal, hogy nyilvánosság előtt romantikáztok néha? Az emberek agyon shippelnek titeket egymással és imádják nézni ahogy együtt cukiskodtok – már éppen közbe szóltam volna, hogy én ebben nem látok semmi rosszat, amikor felemelte az egyik kezét, hogy belém fojthassa a szót – Nem ez a rossz része. Hanem az, hogy tudom, hogy mi hozna neki még ennél is nagyobb népszerűséget. Az, ha mindenki előtt szakítana veled. Ő lenne a BTS rosszfiúja, a szívtipró, aki képes volt otthagyni a barátnőjét, ráadásul még szingli is. Az összes Army megőrülne érte.
A mindent elsöprő harag olyan erővel terjedt szét az egész testemben, hogy kishíján felrobbant a fejem. Már nem is voltam képes tisztán látni sem a mellettem ülőt, sem az utat, sem a járművet, amiben éppen helyet foglaltunk.
-Állj meg! – szóltam rá erőteljesen, hátha átérzi azt, hogy mennyire vérig sértett az előbbi mondathalmazával.
-Mi? Dehogy fogok most megállni. Alig öt percre vagyunk a hoteltől – a hangjából szinte azonnal eltűnt az undornak és a gúnynak a lehető legkisebb morzsája is.
-Azt mondtam, hogy állj meg Hoseok! Most! – szinte már kiabáltam mondatom végét, ahogy a tehetetlen magány erőteljesen szorította a torkomat és alig éreztem a tüdőmbe vándorolni a levegőt.
-Nem – rázta meg a fejét és egyetlen gomb megnyomásával bezárta az autó összes ajtaját.
-Engedj ki Hoseok! – teljesen kétségbe esve próbáltam meg elszabadulni a bezártság okozta szorongás kegyetlen vasmarkából, de az csak nem engedett el, ami miatt könnyek gyűltek a szemeimbe.
-Nem igazán értem, hogy mi miatt pánikoltál be ennyire, de néhány perc és megérkezünk. Nincsen semmi baj – egyik kezét a combomra helyezve próbált valamelyest megnyugtatni, de mintha a falhoz beszélt volna és azt is érintette volna meg.
A hetek keserűsége, magánya, dühe és reményvesztettsége tört elő belőlem és az egészet pont szegény Hobira kellett rázúdítanom, aki minderről nem is tehet. Mérhetetlenül fáradtnak és összezavarodottnak éreztem magam, ahogy sós könnycseppjeim végképp utat törtek maguknak és arcomon végig folyva a nadrágomon és a mellettem ülő kezén landoltak.
-Lisa! Te most sírsz? – kapta felém tekintetét és én abban a pillanatban végre meg is láttam a kijelölt szállodát.
Nem válaszoltam kérdésére, csak durván megdörzsöltem az arcomat és magam elé kezdtem el bámulni, hogy még véletlenül se kelljen a bűntudattól fátyolos szemeibe néznem. Még soha nem éreztem ennyire távolinak a saját legjobb barátomat.

Sziasztok.
Szerintem már néhányan észrevehettétek azt, hogy viszonylag sűrűn érkeznek mostanában a részek (attól a kis kényszerszünettől eltekintve) és ez nem véletlenül van így. A történet egyre inkább közelít a végéhez, már csak egy-két rész, az epilógus és az érdekességek vannak hátra. Picit szemét húzás volt tőlem, hogy most nem szóltam hamarabb erről, de úgy éreztem, hogy talán most jobb is így. És most egy rejtett szavazás fog következni, ugyanis kíváncsi vagyok, hogy ti mit szeretnétek. Azért jelentettem ki külön azt, hogy rejtett, mert ti nem fogjátok tudni azt, hogy a két "kódnév" milyen opciókat takar. Két szín közül választhattok és ez a két szín a történet két befejezését jelképezi. Hogyha benne vagytok egy ilyen kis szavazásban, akkor válasszátok ki az egyiket és írjátok meg kommentben. Na tehát a két szín a PIROS és a FEKETE. Remélem, hogy lesznek néhányan majd, akik segíteni fognak nekem a döntés meghozatalában.
Mindenkinek kellemes ünnepeket kívánok és élmenyekben gazdag téli szünetet. Hamarosan érkezek a következő résszel  💜