Fools (Jungkook fanfiction) BEFEJEZETT

11.rész

A falra feltett óra monoton kattogását hallgattam és próbáltam koncentrálni a kezeim között szorongatott dalszövegekre. A másodpercekből percek, a percekből órák, az órákból napok, a napokból hetek lettek, és Jungkook mindvégig került engem. Egyetlen szót sem szólt hozzám, csak bámult és távoli szemlélőként figyelte minden egyes mozdulatomat. Összezavart, habár azok után, amit tettem nem csodálom, hogy a pokol legmélyebb bugyraiba száműzne. Azt pedig már pláne nem tudom, hogy mi van köztem és Hoseok között. Ugyanúgy minden egyes nap beszélgettünk, ökörködtünk és jól éreztük magunkat, viszont egyszer sem említettük meg a három hete történteket.
Megráztam a fejem és újra a szöveget kezdtem olvasgatni. Figyelj már oda Lisa! Ez most fontos! Bíztattam magam, hogy sikerüljön legalább két sort felfognom, de mintha a falnak beszéltem volna. A tegnapi koncert után azonnal bezuhantam az ágyamba, mégis úgy érzem magam, mintha egyetlen szemhunyásnyit sem aludtam volna. Halkan elkezdtem énekelgetni a dalt, hogy valamennyire sikerüljön memorizálnom. Egy új dal felvétele nem is olyan egyszerű, mint ahogy azt a legtöbb ember elképzeli.

"A játszmáid sosem voltak szórakoztatóak
Azt mondtad maradsz, de aztán elfutottál
Megadom, amiért könyörögsz
Megadom, amire azt mondod szükségem van
Nem akarok biztos pontokat
Csak azt akarom, hogy szabaddá tegyél
Megadom, amiért könyörögsz
Megadom, amire azt mondod, hogy szükségem van

Nem félek többé
Mi tesz biztossá abban, hogy csak rád van szükségem?
Felejtsd el!
Mikor kisétálsz az ajtón és itt hagysz szakadtan
Megtanítottad hogyan éljek nélküled
Unatkozom
Annyira unatkozom
Annyira unatkozom
Nagyon unatkozom."

-Hogyha az utolsó részen mélyebben énekelsz, akkor sokkal szebb lesz – az ismerősen csengő hang hallatán kipattantak lehunyt szemeim és úgy néztem az előttem guggolót, mintha egy szellemet látnék – Ne nézz így rám! – mordult fel kissé ingerülten, azonban észrevettem a szája sarkában megbújó aprócska mosolyt.
-Te meg mit keresel itt? – néztem mélyen Jungkook sötétbarna szemeibe, amikkel engem méregetett.
-Mondjuk itt dolgozom? – vigyorodott el kivillantva tökéletesen fehér fogait.
-Akkor inkább kérdezem úgy, hogy miért szóltál hozzám. Nem gondolkodni szerettél volna? – vontam fel a szemöldökömet és habár erre vártam már azóta, hogy „összevesztünk”, most nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy vele beszélgessek.
-Nem szabad beszélnem a barátnőmmel? – támasztotta neki az állát a térdemnek.
-Barátnő? – döntöttem kissé oldalra a fejem.
-Még nem szakítottunk – utánozta le ő is a mozdulatomat.
Zavartan pislogtam néhányat, ugyanis egyetlen szó nagyon megütötte a fülem. „Még”. Ezek szerint már eldöntötte, hogy mi lesz ennek az egésznek a végkimenetele. Habár fáj annak még a gondolata is, hogy nélküle vagyok kénytelen folytatni az életben való hánykolódásomat, tiszteletben tartom a döntését és megpróbálok ezzel együtt élni. Akaratlanul is kissé könnybe lábadtak a szemeim, ami nem kerülte el a figyelmét.
-Hé! – simogatta meg az arcomat még mindig lehetetlenül puha kezeivel – Mi a baj?
-Vége? – érintettem meg még mindig engem cirógató, hosszú ujjait.
-Ez kissé bonyolult. Nagyon utállak azért amiért pont Hoseok hyunggal csaltál meg, közben viszont annyira szeretlek, hogy nem tudnálak elengedni – túrt bele a hajába egy kissé kínos mosolyt erőltetve magára.
Abban a pillanatban nem tudtam volna mit mondani. Furcsán lemondónak tűnt a hangja, mintha már nem is hinne abban, hogy a mi kapcsolatunk lehet normális.
-Csak azt szerettem volna mondani, hogy hamarosan elutazunk Amerikába – szemeiben talán egy pici szomorúság csillant.
-Mikor indulunk? – sóhajtottam fel hangosan.
-Úgy tűnik, hogy nem érted – rázta meg a fejét – A „mi”-be most először te nem tartozol bele. Neked itthon lesznek fanmeetingjeid és koncertjeid, szóval nem jöhetsz velünk.
-Jó – hajtottam le a fejem kissé csalódottan.
Külső szemmel talán úgy tűnhetett, hogy azért lettem ennyire szomorú, mert elmennek, valójában viszont a némán váró házra, az ürességet hirdető szobákra és az unalmas mindennapokra gondoltam. Tavaly óta egyetlen másodpercet sem töltöttem el nélkülük, így szinte természetes, hogy nagyon furcsa és új lesz nekem ez az időszak.
-Csak két hétről van szó. Állítólag találkozunk egy vak Armyval és lesz néhány koncertünk, semmi több. Azt a tizennégy napot fél lábon állva is kibírod – mosolyodott el halványan – Megcsókolhatlak?- váratlan kérdése hallatán még a levegő is a tüdőmben rekedt, ugyanis mindenre gondoltam, csak erre nem.
-Ezt meg sem kell kérdezned – karoltam át a nyakát, miután felébredtem a kisebb sokkból.
A remény apró szikrája feléledt bennem ahogy újra megéreztem ajkainak édes, bódító ízét. Talán mégis megmenekülhet mindaz ami köztünk van. Egy pillanatra engedett csak el, hogy fel tudjon állni és megtámaszkodhasson mellettem a szék két oldalán. Lustán mozgott, kiélvezve minden egyes másodpercet, azt hogy magához láncolhat, hogy birtokolhat, és hogy én ezt meg is engedem neki. Aztán fejbevágott a gondolat, hogy mi van, hogyha ez a búcsúcsók? Ha többet nem szoríthatom így magamhoz és nem lehet így az enyém. Minden egyes izmom megfeszült és minden erőmmel azon voltam, hogy ne sírjam el magam.
-Tudom, hogy mire gondoltál most – húzódott el tőlem éppen csak annyira, hogy szemeimbe tudjon nézni – Annak ellenére amit nemrég mondtam, nem akarom, hogy így legyen vége. Azt akarom, hogy szeress és mellettem legyél, hogy anya elfogadjon, bemutathassalak a húgomnak és aztán minden problémánk köddé váljon.
-Én is ezeket szeretném – kulcsoltam össze ujjainkat, amiket úgy magbámultam, mintha még soha életemben nem fogtam volna meg a kezét.
-Te írtad annak a dalnak a szövegét, amit az előbb énekeltél? – nézett rám érdeklődve.
-Csak társszerző voltam benne. Tegnap fejeztük be és ma fogom felénekelni – mutattam rá a stúdió ajtajára, amitől alig néhány méterre üldögéltem.
-Biztos jól fog sikerülni – a következő apró puszit az orrom hegyére nyomta, ez miatt az aranyos cselekedet miatt pedig kishíján elolvadtam karjai között.
Ahogy sötétbarna íriszeit tanulmányoztam a szemem sarkából mozgást érzékeltem. Azonnal oda kaptam a fejem és még éppen láttam ahogy a nem kicsit csalódottnak tűnő Hoseok elsiet. Vajon miért éledt fel a belsőmben ez a kellemetlenül maró bűntudat? Olyan érzés, mint amikor megcsaltam Jungkookot. De most mégis miért érzem ezt és miért pont a legjobb barátom irányába, amikor pontosan tudom, hogy nem lehetne köztünk semmi.
-Hoseok hyung nagyon szeret téged – sóhajtott fel Kook szomorúan.
-Tudom – tekintetem nem bírtam elszakítani arról a pontról, ahol néhány másodperce még állt.
-És te is őt. Ez így olyan, mintha közétek állnék – a hangja olyannyira megtörtnek és zavarodottnak tűnt, hogy ha nem ismerném eléggé azt mondanám, hogy mindjárt sírva fakad.
-Ezt most azonnal verd ki abból a csinos kis fejecskédből! – fogtam két kezem közé az arcát – Az tény és való, hogy történtek köztem és Hobi között olyan dolgok, amiknek nem lett volna szabad, mégsem vagyok belé szerelemes. Úgy tekintek rá, mintha a kissé flúgos, tánckirály második bátyám lenne. És ezt neki is el fogom mondani, csak gyűjtöm hozzá a bátorságot.
-Annyira sajnálom – ölelt magához teljesen váratlanul.
-Mit sajnálsz? – kezeimmel Jungkook fekete pólóba bújtatott hátát simogattam és még arra is meg mernék esküdni, hogy megborzongott az érintésem alatt.
-Azt, hogy ilyen sokáig tartott, amíg döntést tudtam hozni. Nem tudtam hogy állhatnék eléd és mondhatnék el neked mindent – szavaival együtt az általa kifújt forró levegő simogatta a bőrömet.
-Az a lényeg, hogy most már itt vagyunk egymásnak.

De vajon mennyi ideig?