Fools (Jungkook fanfiction) BEFEJEZETT

15.rész

A napok csigalassúsággal vonszolták magukat és én életemben először ennek még örültem is, ugyanis először amennyire közelinek éreztem a fiúk Amerikába való utazását, most annyira távolinak is tűnt. Egyetlen másodpercre sem hagytak magamra és megpróbálták elfeledtetni velem mindazt a rémálmot, ami nemrég kezdődött el, habár velem nem volt könnyű dolguk.
-Annyira szeretném, ha meggyógyulnál – motyogtam bele a fülemhez tartott telefonomba, aminek segítségével először beszéltem anyával azóta, hogy megtudtam a szomorú híreket.
-Kicsikém! Ne kérj olyant, ami lehetetlen – a hangja olyannyira erőtlennek és gyengének tűnt, hogy a szívem szakadt bele.
-Nem akarlak elveszíteni – törültem le a szemem sarkában összegyűlt apró könnycseppeket – Annyira szeretlek.
-Én is szeretlek angyalom – régi szokásához híven ezúttal is belepuszilt a telefonba, majd bontotta a hívást.
Várakozásteljesen pillantottam rá a mellettem helyet foglaló Jinre. Rá akart venni arra, hogy ne mondjam el anyának a beszélgetésünket, de én mindenről kitálaltam neki és ő a legkevésbé sem haragudott egyikükre sem. Igazából talán még egy picit örült is annak, hogy most már én is tudok mindent.
-Olyan kis törékeny vagy Lisa – ölelt magához kissé bátortalanul a bátyám és megnyugtatóan elkezdte a hátam simogatni – Még soha életemben nem láttam senkit sem ennyit sírni.
Lassan dőltem hátra az ágyamon, hogy a fehérre festett mennyezetet kezdjem el tanulmányozni. Ahelyett, hogy itt itatom az egereket az albumomhoz szükséges utolsó dalon kellene dolgoznom. Miért kellett ennek pont most megtörténnie?
-Annyira nem tudom, hogy mit tegyek érte – felemeltem az egyik kezem és engedtem, hogy az ablakon beszűrődő napfény melengesse a bőrömet – Meglátogatni nem tudom, vele lenni nem tudok, a kézzel fogható ajándékok mit sem érnek ilyenkor, a lelkem viszont olyan, mint egy kietlen sivatag – éreztem ahogy besüpped mellettem az ágy és pár pillanat múlva a látóterembe is került a szintén kissé könnyes szemű Jin.
-Emlékszel arra, amikor még nem tudtuk, hogy testvérek vagyunk és én szerelmet vallottam neked? – bólogattam néhányat ahogy az emlékek előtörtek belőlem – Úgy terveztem, hogy írok neked egy dalt és úgy mondom el neked az érzéseimet, de valahányszor le akartam ülni, hogy hozzá lássak semmi nem jutott eszembe akárhány ötletem is volt korábban.
-Jin! – olyan hirtelen pattantam fel, hogy kishíján lefejeltem szegényt – Ez egy ragyogó ötlet. Írok neki egy dalt. Ezzel pedig két legyet ütök egy csapásra, mert meglesz az albumom utolsó dala.
-Mindig is tudtam, hogy én valójában egy nagyon szexi zseni vagyok – simogatta meg az állát úgy, mintha valamin nagyon gondolkodna.
-Még nem végeztem – emeltem fel a kezem arcomon egy széles mosollyal – Azt szeretném, ha ez egy duett lenne. Veled – böktem rá a mellkasára.
-Velem? – mutatott saját magára hitetlenkedve – Mármint, úgy érted, hogy velem? Tényleg ezt szeretnéd?
-Mindennél jobban – tártam szét a karjaimat.
Azonnal értette a célzást és egy diadalittas vigyor kíséretében jött oda hozzám, hogy arcát a vállamba fúrhassa. Fogalmam sem volt arról, hogy ez neki ennyire sokat jelentene. Idilli pillanatunkat a szobába becsörtető Jimin zavarta meg, aki terjedelmes beszédében arról számolt be nekünk, hogy az összes Bangtan tag annyira éhes már, hogyha nem igyekezünk le az ebéd elkezdéséhez, akkor a házat fogják megenni.
A nap további része nagyon nyugodtan telt. Begubóztam a szobámban lévő íróasztalom elé néhány papírlappal és egy tollal a kezemben, hogy hozzá tudjak látni a dalszöveg megírásához. Csakhogy ez az egész egyáltalán nem bizonyult annyira egyszerűnek mint ahogyan én azt elképzeltem. Feljegyeztem néhány kulcsszavat és azok kombinálásával próbáltam meg valami elfogadhatót alkotni, de az összegyűrt lapok mindenfele repkedtek ahogy egyiket a másik után hajigáltam szerteszét a szobám összes szegletébe.
Már éppen feladtam volna és bebújtam volna az ágyam rejtekébe, amikor egy bögrét tett le valaki a falapra. Felpillantottam a mellettem állóra, aki érdeklődve figyelte az előttem heverő, húzogatásokkal és értelmetlen szavakkal teli papírt.
-Gondoltam, hogy jólesne most egy kis tea neked – húzott Jungkook az enyém mellé egy széket és egy apró puszit nyomott az arcomra – Úgy készítettem ahogy szereted. Narancsos egy cukorral.
Mindkét kezemmel körbe fogtam a bögrét és a számhoz emelve kortyoltam bele. Tökéletes lett. Halványan elmosolyodtam és visszatettem azt az eredeti helyére, majd teljes mértékben visszatemetkeztem a munkába. Vagyis így tettem volna, ha bármi használható megfordult volna a fejemben.
-Mit szólnál ehhez? – kusza kézírásával felvésett néhány sort, majd újra elém tolta, hogy elolvashassam a teljes összevisszaság közepén elhelyezkedő néhány sort.

Anya!
Mikor a nevedet mondom,
Miért fáj ennyire a szívem?
Annyi mindent adtál,
Már nem tudsz többet adni,
De neked, aki ezt sajnálod,
Mit tudnék adni?

-Ez gyönyörű Jungkook – szerintem a szemeim úgy csilloghattak, mint egy izgatott kisgyereknek, ahogy az ötletek egyre inkább elárasztották az elmémet.
A gurulós, irodai székkel odamentem az asztalba épített szintetizátorhoz és lenyomtam azon néhány billentyűt. Ugyan nagyon régen játszodtam már rajta a hangszeremhez fűződő érzéseim mit sem változtak. Ezúttal is elárasztott a kellemes melegség és a zene áramlásával járó gondolattömkeleg, ami egyre és egyre nőtt ahogy elkezdtem játszani. Egy ideig csak a billentyűkön járattam az ujjaimat, aztán hozzácsatlakozott ehhez a hangom és végül a lábam ritmusos dobolása is. Nem gondolkoztam azon, hogy mit énekelek, egyszerűen csak kiadtam magamból ami éppen bennem lappangott. Igazából mire a játszadozás végére értem addigra már azt is teljesen elfelejtettem, hogy milyen szavak fordultak meg a fejemben.
-Mondták már neked, hogy nagyon jó vagy rögtönzésben? – egy kezet éreztem meg a sajátomon, ami teljes mértékben felébresztett a zene okozta transzból – Egy majdnem teljesen összefüggő szöveget énekeltél el és szinte biztos vagyok benne, hogy ezt csak most találtad ki.
-Már nem is emlékszek rá – húztam el a számat.
-Akkor szerencséd, hogy ilyen tettre kész vagyok. Az egészet felvettem – lengette meg előttem Jungkook a telefonját.
És csakugyan igaza volt. Értelmes mondatok és gondolatok hagyták el a számat a kellemes zongoraszóval összevegyülve. Újra és újra meghallgattuk, kijavítottuk azokat a részeket amik nem nyerték el annyira a tetszésemet és addig dolgoztunk rajta, amíg már majdnem teljesen késznek éreztem azt. Egy olyan utolsó meglepetést szeretnék adni anyának, ami megdobogtathatja a gyenge szívét és eszébe juttathatja, hogy habár Jinnel mindketten felnőttünk, ő még mindig a mi gyönyörű anyukánk, akit mindennél jobban szeretünk.
-Szerinted tetszeni fog neki? – hajtottam rá a fejem Kook vállára és egy hatalmasat ásítottam a kimerültség miatt.
-Imádni fogja – húzott magához közelebb – Ebben biztos vagyok.
A délutáni napsugarakat felváltotta a Hold kellemes derengése. Kettesben néztük az ablakomon keresztül az éjszakai égboltot, a milliónyi apró csillagot és a dorm előtt elhúzó autókat. Ezeket a pillanatokat soha nem adnám oda semmi pénzért, akkor sem, ha egy kellemetlenül kavargó érzés uralkodik néha el bennem. Talán arra utal, hogy a legnagyobb rossz még hátra van?