Fools (Jungkook fanfiction) BEFEJEZETT

18.rész

-Szia – emeltem fel a kezem amiben a telefonomat tartottam, hogy Jungkook az egész arcomat láthassa.
Arra számítottam, hogy egy erős és életvidám fiatal férfi fog rám visszanézni, aki majd kicsattan a közelgő fellépés miatt érzett izgatottságtól, ám ehelyett szinte rá sem ismertem. A külsőjében eszközölt változások biztos, hogy másoknak sokkal feltűnőbbek voltak, az én figyelmem azonban egészen más keltette fel. A haja most már nem fekete, hanem egy gyengébb kékes árnyalatú volt, az állkapcsa pedig sokkal vékonyabbnak tűnt. A szemei alatt sötét karikák húzódtak és egyre inkább kezdett rajtam úrrá lenni a kellemetlen aggodalom.
-Valami baj van? – picit lelassítottam lépéseim ritmusán azért, hogy érthessem ha elkezd beszélni – Olyan vagy, mintha egész éjszaka nem aludtál volna.
-Nem is aludtam. Mostanig a kórházban voltam. Nemrég jöttem el onnan – dörgölte meg az arcát fáradtan.
-Miért voltál a kórházban? – vontam fel az egyik szemöldökömet idegesen.
-Én csak látogatni voltam. Taehyung van ott – még a hangja is kimerültnek, kissé megtörtnek tűnt.
-Mi történt Taehyunggal? – még egyszer sem hallottam olyant, hogy a második legfiatalabb tag megbetegedett volna, így nem kicsit lepődtem meg.
-Összeesett az egyik próbán. Azt hittük, hogy csak a diétája miatt érzi magát ennyire rosszul és hogy hamar jobban lesz, de belázasodott és felkelni sem tudott a földről annyira legyengült. Elvégeztek rajta egy halom vizsgálatot, de nem találtak semmi rendellenességet, makkegészségesnek nyilvánítottak, mégsem lesz jobban – túrt bele idegesen a hajába – Egész éjjel ott voltam az ágya mellett és próbáltam valahogy lelket önteni belé. Nagyon el van keseredve amiért cserbenhagyott minket és szeretne velünk fellépni, de a kezét sem bírja megmozdítani.
-Reménykedtem benne, hogy eszedbe jutottam és azért hívtál fel, de úgy tűnik, hogy a számításaim ezúttal sem jöttek be – kínzónak éreztem azt a fájdalommal vegyes aggodalmat, ami a bensőmben egyre jobban terjeszkedett.
-Így is kénytelenek vagyunk nélkülözni Jin hyungot a szüleitek miatt. Taehyung most nélkülözhetetlen számunkra. PD Nim azt szeretné, ha te helyettesítenéd őt és fellépnél velünk az American Music Awardson – mosolyodott el szomorkásan.
-Bocs, de azt hiszem, hogy nem hallottam tisztán. Mit szeretne a főnök? – vontam fel az egyik szemöldökömet kissé zavartan.
-Azt, hogy a magángépünkkel gyere el Amerikába. Most – nyomatékosítás képpen kihangsúlyozta az utolsó szót és annyira könyörgő szemekkel bámult rám amennyire csak tudott.
-Dehát azt sem tudom, hogy mit kellene tennem. Nem tudom a koreográfiáitokat, nem vagyok olyan jó előadó mint amilyenek ti vagytok és csak rontanék az összképeteken – tudtam, hogy szükségük van rám, viszont a belsőmben egy aprócska hang folyton azt mondogatta, hogy ez nem lenne jó ötlet.
-Fejezd be az ilyen hülyeségek mondását. Végig néztük a teljes koncertedet és elképesztő volt. A koreográfiáinkat pedig már annyiszor gyakoroltad velünk, hogy a kisujjadból is simán kirázod. Szépen hazamész, összeszedsz néhány fontosabb holmit, majd jössz, ha nem akarod, hogy PD Nim dühös legyen – a hangja ezen a ponton átváltott egy kissé parancsolóra, így már nagyon ellenkezni sem volt kedvem és időm.
-Legalább a szüleimmel beszélhetek? – sóhajtottam fel fáradtan.
-Persze. Szeretlek – integetett bele a kamerába majd szinte azonnal el is sötétült a telefonom képernyője.
-Én is szeretlek – motyogtam oda a készüléknek csalódottan, majd tovább siettem a hosszú folyósók labirintusában.
Furcsán kellemetlen érzés keringett a belsőmben, ugyanis Jungkook hangjából nem csak az aggodalom és a zaklatottság csendült ki, hanem egy aprócska mennyiségű félelem is. Nem tudom, hogy miért fél, szorong ennyire, de abban reménykedek, hogy semmi túl rossz dologról nincsen szó.
A magassarkú cipőm kopogását visszaverték a falak egy eléggé kísérteties hanggal megtörve a csendet. Sehol nem mászkált egyetlen teremtett lélek sem és ez felettébb zavaró volt a számomra. Az épület hátsó bejáratánál nem tolongtak emberek úgy ahogy máskor szoktak. Mintha minden és mindenki egy szörnyű titokról suttogott volna, amit nekem nem szabad tudnom.
Arra számítottam, hogy az egész családom odakint fog rám várni, mind közösen fogjuk átölelni anyát és együtt fogunk sírni, amiért végre mind együtt lehetünk, de nem így történt. Az ajtó előtt egyedül Jin álldogált teljesen összetört tekintettel és könnyes szemekkel. A szívem is kihagyott egy ütemet és majdnem megbotlottam földig érő ruhám szegélyében.
-Hol vannak anyáék? – néztem rá kétségbeesetten miután kilöktem vállammal a kétszárnyas üvegfelületet.
Nem válaszolt nekem, csak az ég fele emelte a fejét és lassan megrázta azt, amíg egy apró könnycsepp végig szaladt az arcán.
-Annyira gyűlölöm magam – temette bele végül arcát a tenyereibe.
-Mégis mi a fészkes fene történt Jin? – rázogattam meg gyengén a vállait, hátha végre észhez tér egy picit és beszélni kezd.
-Nem lett volna szabad idehoznom anyát. Az orvosok szerint így is maximum egy hete van hátra, de ezzel mindent tönkretettem – egyetlen pillanatra sem mozdította meg a kezeit, de lassan leereszkedett a földre és törökülésben helyet foglalt rajta.
-Ne csináld ezt! – fogtam meg a karját, hogy megpróbáljam talpra rángatni – Nagyon hideg a beton és meg fogsz fázni, ha csakígy itt ücsörögsz.
Néhány percnyi szenvedés után feladtam azt, hogy megpróbáljam őt felnyalábolni, így inkább fogtam magam és én is helyet foglaltam mellette. Egyáltalán nem érdekelt, hogy ezzel az egyik legszebb fellépőruhámat tehetem tönkre. Nekem akkor csak az számított, hogy Jin ne legyen szomorú.
-Ne ülj le! – szipogott fel hangosan – Nem akarom, hogy beteg legyél.
-Hát én sem akarom, hogy te az legyél, de mivel te fittyet hánysz az én kérésemre, így én is a tiédre – fontam össze magam előtt a karjaimat és pufogva kissé elfordultam tőle – Azt hiszed, hogy csak te aggódhatsz másokért igaz? Hát tudd meg, hogy kishíján meghasad a szívem amiért így látlak téged.
-Annyira sajnálom – ölelt magához hirtelen és arcát a nyakhajlatomba fúrta – Meg fog halni és én képtelen vagyok arra, hogy elengedjem és elfelejtsem.
-Senki nem kéri tőled azt, hogy felejtsd el. Sőt. Emlékeznünk kell rá egészen addig amíg még lélegzünk. Minden ember kétszer hal meg. Egyszer amikor megáll a szíve, és még egyszer, amikor utoljára ejtik ki a nevét. Én azt szeretném, hogy örökké éljen, így soha nem felejthetjük el őt – karoltam át rázkódó vállait, miközben ő egyre szorosabban ölelt magához – Megígéred ezt nekem?
-Igen – forró lehelete csiklandozta a bőrömet ott, ahol hozzám ért – Megígérem.
-Nehogy azt hidd, hogy nekem nem fáj. De azzal nem segítek senkinek ha ennél is jobban összetörök. Az elsődleges feladatunk az, hogy a rajongóinknak örömet okozzunk. És ha fáj az, hogy anya elmegy, akkor gondolj arra, hogy te tetted szebbé az utolsó napjait – simogattam meg a fejét úgy, mint régen valahányszor rosszul érezte magát valami miatt.
-Együtt tettük szebbé az utolsó napjait.