Felhők Mögött Van Még Napsütés [Andy Biersack FF.]

6.Fejezet

6.

A koncert után két órával lassan már azt sem tudtam hol vagyok. Annyira fáradt lettem, hogy a srácok öltözőjében ültem, ahol kivételesen nyugalom volt.

A fellépés egyébként gördülékenyen ment, élveztem minden másodpercet, s majdnem hogy sírtam, annyira nem akartam, hogy vége legyen. De persze utána végig tomboltuk az egészet Jujuval a színfalak mögött és természetesen a srácok is velünk voltak. Bella külön megjegyezte, hogy megsértettem, amiért nem szóltam neki milyen jó kapcsolatot is ápolok a bandával, azonban most én dörgölhetném az orra alá, hogy ellopta a barátaimat, hisz' kint hülyéskednek, amióta vége van a dedikálásnak.

Nyílt az ajtó, mire kinyitottam pilláim, s álmosan néztem az illetőre. Andy.

- Szóval ide bújtál előlem - jegyezte meg mosolyogva, majd leült mellém a kanapéra.

- Dehogy bujkálok. Ha akarsz úgyis megtalálsz - vállára döntöttem a fejem, s próbáltam nem bealudni.

- Hazaviszlek, oké?

- Nem! - vágtam rá túl gyorsan, ami nem tetszett neki. - Még nem akarok...

- El, mindjárt kidőlsz, és ha utána felébresztünk, ki fogsz akadni, hogy miért nem hagytunk. Ismerlek, jobb ha hazamész - szólásra nyitottam a szám, de inkább vissza is csuktam. Nincs semmi okom, hogy miért nem... Habár...

- Nem akarom tönkre tenni a bulit, és te is biztos Juliettel szeretnél lenni. Nem kell rám vigyáznod, nem vagyok senki sem neked...

- Nem? - kérdezte hitetlenül. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy egyik szemöldöke felszalad a homlokán, miközben meglepődik. - Nem, végül is igazad van. Csak lelki társak vagyunk, legjobb barátok, már-már fogadott testvérek, de ez mind semmibe vesz, ha itt van Juliet. Hát, tévedésben élsz babám! - felállt, majd mikor meglátott engem, zavarodva guggolt le elém. - Miért sírsz? - észre se vettem, hogy a tudatalattim már Harryn kattog. Könnyeim patakokban folytak le arcomon, amiket hagytam, nem töröltem le.

- Félek, Andy - borultam ki, bár hangom halk volt.

- Mitől, Kicsim? - simított végig arcélemen.

- Hogy mi lesz velem meg Harryvel - nyeltem le kitörni készülő zokogásom. - Nem telik el egy normális reggel vita nélkül pár napja. Mindig a szüleiről beszélünk, délután pedig úgy teszünk mindketten, mintha semmi sem történt volna, „szeretjük egymást" - rajzoltam idézőjeleket a levegőbe - és elhisszük, hogy minden rendben, pedig fuldoklik a kapcsolatunk - akadtam ki végérvényesen, majd elsírtam magam. Andy visszaült mellém, az ölébe vett és lassan ringatni kezdett. - Nem... Nem bírom már so-sokáig - szipogtam.

- Tudom - egy puszit nyomott a hajamba, s egyik ujjával körkörös mozdulatokat írt le oldalamon, ami kivételesen nem érdekelt. - Ezt meg kéne beszélnetek, minél előbb, vagy megmérgez téged ez az egész! - halkan beszélt, hangjából sütött az aggódás, amitől még közelebb bújtam hozzá.

- De nem vagyok elég bátor, Andy! Nem merek belekezdeni sosem, mert... - újra útnak indultak könnyeim.

- Ssh! Nyugodj meg, Elsa - ringatott tovább. - Mert félsz, hogy mi lesz, ha szétmentek, igaz? - kérdezte, miután kicsit lehiggadtam. Némán bólintottam. - Megértelek. Nem akarod dobni ezt az álló vizet, mert félsz, hogy utána nem fogod megtalálni a lelki békéd.

- Igen, de tudom, hogy egyszer úgyis át kell ezen majd esnem - nagyot sóhajtottam. - Honnan tudod, hogy mit akartam mondani? - elhúzódtam tőle, s kék íriszeibe néztem.

- Miért érzem, hogy nem elég, ha annyit mondok ismerlek? - mosolyodott el, de nem ez volt élete legőszintébb mosolya.

- Mert én is ismerlek - mosolyodtam el keserűen. Andy arcáról lehervadt a vigyor, majd kerülve pillantásom a tetoválásait kezdte vizslatni. - Beletrafáltam valamibe? - kérdeztem félénken.