SHIRO | Obito x OC ✓

29.rész

/Obito/

Egész este arra vártam, hogy visszaérjenek, de úgy tűnt nagyon nem akarták megtenni.Nem mehettem utánuk, de a kis kettejük közötti háborúját végig hallottam, még ha ilyen kilométeres távolban is voltak.Nagyon féltem, hogy valami baja esik és én azt nem bírnám ki.Sosem gondoltam volna, hogy ennyire ragaszkodni fogok hozzá és többet fog jelenteni mindennél, de még is megtörtént és most arra várok, hogy a jegyesem végre a karjaimba tudjam zárni.El sem hiszem, hogy mennyi szörnyűséget tettem vele a múltban és azokat meg sem érdemelte, de még is képes szeretni annyira, hogy a feleségem lesz.Remélem hamarosan eljön a nap, amikor ténylegesen elvehetem.Nem akarom soha többé elengedni.Nem számít, hogy mi lesz, nekem ő a legfontosabb és minden áron meg fogom védeni.Nem is tudom, hogy mi lett volna velem nélküle...De most, nincs itt és ez nagyon rossz érzés.

Egy jó másfél órája sétálok fel-alá a szobánkban és arra várok, hogy kinyíljon az a rohadt ajtó és bejöjjön rajta, majd védelmezően átölelhessem és annyi csókot nyomjak a fejére, arcára és szájára amennyit csak lehet.De az ajtó nem nyílik és nem tarthatom Yirent a karjaim között, ami kezd egyre idegesebbé tenni.Már így is hajnali fél hat van, akkor hol a francban vannak már?!Ennyi ideig csak nem kell harcolniuk...Vagy még is ilyen komoly lenne a helyzet?Most azért remélem Miori sikerrel jár és épségben visszahozza az egyetlen embert akit őszintén és teljes szívemből szeretek az összes hibájával.Mert ez volt a helyzet nem tagadom.Nyálas egy szöveg, de ez az igazság.És én immáron a konyhapultra támaszkodva, idegesen dübörögtem az asztalon, mígnem idegességemben már az összes ujjamat kiropogtattam és toporzékolni kezdtem a pult körül.Persze nem úgy mint egy öt éves kisgyerek, amikor nem kap meg valamit...Csak a lábammal doboltam, míg az órát figyeltem, ahogy sorra telnek el a percek és amikor már minden kávét, amit csak tudtam magamba toltam, hogy kibírjam alvás nélkül, meghallottam az ajtót.Yiren sétált be és a lehető legcsendesebben közlekedett, majd szétnézett és tekintete megállapodott rajtam.Megkerültem a konyhapultot és egyből megöleltem és ahol csak tudtam abban a pillanatban megcsókoltam.

Nem érdekelt, hogy ruhájából szinte facsarni lehet a vért, nem bírtam tovább, egyszerűen a karjaim közé kellett zárnom.Szemeim kicsit bekönnyeztek, de eszem ágában sem volt letörölni őket, hiszen már úgy is látott sírni és ebből is tudhatja, hogy nagyon aggódtam érte.Kicsit eltoltam magamtól és alaposan végignéztem rajta.Sebeit már begyógyították és már csak a ruhája volt mocskos, na meg az arca, de nem foglalkoztam vele.Miután kibámészkodtam magam, egy hosszú csókba húztam, ami azonnal viszonzott is és csak ott álltunk az előszoba közepén, míg egymást faltuk.A katanát, amit eddig a kezében tartott, most  hagyta a földre esni és kezeivel átkarolta a nyakamat, majd beletúrt a hajamba.Na igen, hamar megtanulta, hogy ezt nagyon szeretem.Közelebb húztam magamhoz és egy pillanatra berogyasztottam, hogy jól fel tudjam emelni a combjainál, mire egy picit megijedt, de nem hagytam neki, hogy bárhova is nézhessen és amilyen gyorsan csak tudtam, bevittem a fürdőbe.Ráraktam az ottani szekrény tetejére és szép lassan elkezdtem levenni róla a ruháját, mire kezeit egyből maga elé kapta.Nem foglalkoztam vele, csak gyorsan megszabadítottam a mocskos ruhájától és beküldtem a zuhany kabinba, ahol felül kidobta nekem a maradék ruháját ami rajta volt.A csipkés darabokat nézve elmosolyodtam és én is vetkőzni kezdtem, majd bementem hozzá, mire egy kisebb sokkot kapott.

/Yiren/

A gyermekkorom...minden egyes kis darabja odaveszett.Soha életemben nem voltam még olyan kínos helyzetben, mint amikor bejött.Te jó ég, azt hittem elájulok.De próbáljunk meg nem odafigyelni rá és az előttem lévő dolgokra koncentrálni.Mint például itt van előttem a mai ebéd, ami valamilyen leves...Vagy ez főzelék lenne?Még az állagából se tudtam megállapítani.A kinézete főzelékre emlékeztetett, de a menüre ha jól emlékszem leves volt írva.Akkor ez most itt mi akar lenni?Én ebbe bele nem eszek.Inkább megvárom, amíg Kakuzu megkóstolja...Úgy legalább ötször, hogy biztosra menjünk.Úgy is sok szíve van.

- Eléggé sápadtnak tűnsz Yiren, van valami baj? - Ült le mellém Konan és aggódva pillantott rám, de csak magam elé bámulva megráztam a fejemet. - Biztos?

- Azért nekem van egy kis sejtésem... - Húzogatta a szemöldökét Nanami, mire ijedten tekintettem rá. - Hajnalban csak egyszer hallottam föntről a zuhanyzót. - Ekkor mindenki rám és Obitora nézett, de kedvesemnek, csak megállt a keze, amikor épp a szájához akart emelni egy falatot.

- Mi az? - Na igen őt egyáltalán nem zavarta a dolog, inkább próbálta feloldani a hangulatot.

- Föntről?Mit kerestél te hajnalban Itachinál?Ő van alattunk lévő szobában... - Kérdeztem és most mindenki ránézett, mire a két páros is végignézett rajtunk.

- Öhm, átmentem hozzá aludni, mert Mina áthívta Kisamét. - Mentette ki magát, mire a kis társaság tekintete újabb párosra váltott.

- Hát...Nem akartam hallgatni Itachit, miután Zso visszament Hidanhez. - Válaszolta némi gondolkodás után Kisame, mire most mindenki a Zsidan párost nézte.

- Jaj, nehogy már most mi tegyünk az egészről! - Háborodott fel Hidan. - Egyébként meg Konan ötlete volt, hogy a párok egy szobában legyenek! - Mindenki ránézett, mire kérdően pillantott ránk és ugyan ezt az arckifejezést kapta vissza.

- Mi az?Normális, ha azzal vagy egy szobában, és alszol vele, akit szeretsz! - Kelt a saját védelmére. - Amúgy is Pein ragaszkodott hozzá, hogy egy szobában legyek vele, ezért úgy gondoltam, így oldjuk meg mindenkinél. - És az utolsó akire a társaság tekintete vándorolt, az Pein volt.

- Én vagyok a főnök szóval csak úgy merjetek ilyen szemekkel nézni rám! - Ráncolta össze a szemöldökét, mire belőlem meg Obitoból egy kisebb röhögés szakadt fel, de mindketten egyből vissza is fojtottuk. - Min röhögtök?

- Semmin, semmin csak néha olyan jó vicceket mondasz. - Tűrtem el egy tincset az arcomból és még mindig próbáltam visszatartani a röhögést.Na de a lényeg!Nanami mi van közted és Itachi között? - Fordultam feléjük kérdően, mire barátnőm elmosolyodott.

- Nem fogod elhinni, de... - Lett egy hatalmas mosoly az arcán. - Levegő!Szupi mi?

- Még egy ilyen poénnal bepróbálkozol én eskü leütlek... - Mondtam végig monoton hangon és az arcomról szinte semmi érzelmet nem lehetett leolvasni. - Komolyan kérdeztem.

- Olyan mogorva vagy...Amúgy meg csak barátok vagyunk.Semmi több.

- És te Mina?Mi van veled és Kisaméval?

- Barátok vagyunk.-mondta, de ekkor rezzent a telefonom és egy üzenetet kaptam tőle.

Mina:Majd mesélek, csak nem akarom itt mindenki előtt.

Mosolyogva lezártam a képernyőt és visszaraktam a telefont a zsebembe és lerendeztem annyival, hogy "Hát oké.", és mintha semmi üzenetet nem kaptam volna, egyből tereltem máshova a témát.A srácoknak még nem mondtam el, hogy mi volt az a tegnapi, inkább örültem, hogy Miorinak jókor volt egy megérzése és azonnal jött segíteni.Remélem azért hamarosan kibékülünk és nem lesz soha többé ilyen rossz a kapcsolatunk, bár ez még nagyon a jövő kérdése.Ami Nanamit érinti...Ő egyre távolabb van tőlem.Mintha már nem is ismerném.Ez kicsit elszomorít, de hát nem mindenki van velünk örökké az életünk során és ezt el kell fogadni.Az emberek jönnek és mennek, ez így van rendjén, csak van akinek a távozása fájdalmasabb mint másoké.Na de ezt felejtsük el, nem depizünk be, nyaralás van, jól kell érezni magunkat!