SHIRO | Obito x OC ✓

20.rész

Lassacskán, de sikerült felkelnem az altatásból aminek egy részben örültem, de mikor megint megéreztem a belém hasító fájdalmat, ez mind el is múlt.Valahogy feltornáztam magam és a párnákat a hátam mögé gyűrtem, hogy valami puha legyen ott és ne a hideg falnak kelljen támaszkodnom, majd körülnéztem a szobámban.Az ablakom tárva nyitva és nagyobb rend van mint ami lenni szokott.Látszik, hogy egy ideje aludtam...Viszont azt csak most veszem észre, hogy Obito a fejét az ágyamra támasztva alszik, miközben a kezemet fogja.Vajon most fogta meg a kezemet vagy eddig is így volt?Fogalmam sincs, de azért megeresztettem egy lágy mosolyt és óvatosan megsimítottam a kezét, de nem kelt fel.Megsimítottam a fejét, de még ekkor sem reagált, szóval fogtam magam és elkezdtem begyógyítani a maradék sérülést, hogy előre tudjak hajolni, majd amikor sikerült, lehajoltam hozzá és egy puszit nyomtam az arcára, amire egyből felkelt.Tipikus...Rámosolyogtam és hátradőltem, míg ő továbbra is úgy nézett rám, mint aki szellemet lát.Remélem azért nem nézek ki olyan rosszul, hogy így nézzen rám.Egy ideig még meg volt döbbenve, de miután felfogta a dolgokat és végignézett rajtam, elvörösödött és elmosolyodott is egyben, s megpróbálta eltakarni az arcát, hogy ne lássam zavarában.Ebbe meg mi ütött?

Követve az ő példáját én is végig néztem magamon és rájöttem, hogy miért is történt ez...Nem véletlenül voltam nyakig betakarva, ugyan is a lányok nem voltak hajlandóak egy új pólót rám adni.Most már mindketten rákvörös fejjel ültünk a szobában és kerültük a másik pillantását, mígnem megkértem, hogy adjon egy pólót a szekrényemből, hogy legyen rajtam valami.Na igen csak az volt vele a baj, hogy valamiért nem tudtam behajlítani a bal kezemet.Egy ideig még tanakodtam, majd arra jutottam, hogy inkább megkérem, hogy segítsen ha már úgy is itt van.Na meg egyetlen egy lélek sem zajong a lakásban rajtunk kívül.Átvette tőlem a ruhadarabot én meg felnyújtottam a kezeimet és vártam, hogy belebújtasson a ruhámba, de még rám se adta, amikor az ajtóm kivágódott és a srácok jöttek be rajta.Mindketten odakaptuk a fejünket és elkerekedett szemekkel néztünk rájuk.Mina és Nanami a szemünk láttára pacsiztak egyet, mire összenéztünk és teljesen vörös arccal konstatáltuk a helyzetet.És mit ne mondjak...Gáz és teljes mértékben félreérthető.

- Mindent bele Yiren-senpai! - vigyorgott Mina és kacsintott egyet, majd Nanamival együtt elkezdték kiterelni, akarom mondani kilökdösni az embereket a szobámból.

- Na kifelé mindenki!Kettesben akarnak lenni! - Kezdett bele Nanami is én pedig egyre jobban elsüllyedtem a szégyenemben.Kivörösödve néztem fel Obitora, aki szinte egy pillanat alatt rám húzta a pólót és elfordult.

- Azért ez eléggé ciki volt... - Törtem meg a köztünk lévő pár perces csendet, mire egyetértően hümmögött egyet. - Köszönöm... - Mondtam s végre hajlandó volt felém fordulni. - Hogy megmentettél...Örülök, hogy itt vagy. - Fordítottam el a fejemet, hogy most ő ne lássa a zavaromat. - Nem mondasz semmit?

- Tudok róla... - Mondta mire értetlenül felé néztem, majd elmosolyodott. - Ugye tudod, hogy néha beszélsz álmodban?

- Te jó ég, mit mondtam?! - Dermedtem le teljesen, mire zavartan megvakargatta a tarkóját és leült az ágyam szélére. - Jesszusom...Annyira rossz, hogy le kell ülnöd hozzá?

- Yiren...Szeretsz még?Érzel még valamit irántam..? - Remek...Figyelmen kívül hagyja a kérdésemet és azt akarja, hogy válaszoljak az övére.Kegyetlen ez a mai világ, én mondom!

- Oh, tényleg!Én nyertem vagy Miori? - Hoztam föl a kérdést, mire egy nagyot sóhajtott és kissé idegesen babrálni kezdett a kezével, majd a lábaira könyökölve megtámasztotta a fejét. - És mi volt a háborúval?Azt még el sem mondtátok na meg-

- Most utoljára válaszolj nekem!Őszintén! - Szakított félbe és rám nézett, én meg meglepetten tekintettem rá. - Szeretsz még? - Persze, hogy szeretem, de most mit vár tőlem?Hogy nyögjek oda egy "igent" vagy mi?Nem várhatja, hogy egy szimpla kérdésnél fogom neki elmondani az igazat.Az úgy olyan...semmilyen.Viszont, ha nem válaszolok neki, akkor lehet, hogy másképp fogja fel a dolgokat és ki tudja mit csinál.Szóval marad a csendben üldögélés... - Értem.Azért remélem jön majd valaki aki sokkal boldogabbá tud tenni.-állt fel az ágyról, de mielőtt elmehetett volna, elkaptam a ruháját s hátra sandított.

- Ne menj el... - Könnyezett be a szemem s döbbenten fordult felém, hogy aztán leülhessen az ágyra. - Kérlek ne hagyj el! - Szorítottam magamhoz félkézzel és a vállába temettem az arcomat, amíg ő szép lassan átölelt. - A másik kezemmel is átölelnélek, de az be van állva és nem tudom hajlítani... - Szipogtam szomorkásan az ölelésbe és még jobban magához ölelt. - Nem akarom, hogy elmenj...Maradj mellettem.Nem akarlak elveszíteni, azt akarom, hogy mindig itt legyél, a karjaidba zárj, támogass, hogy este magadhoz ölelj és úgy aludjunk, hogy segíts átvészelni a rosszabb napokat!

- Oi, Yiren, mi történt veled?! - Egy kicsit el akart tolni magától, de görcsösen kapaszkodtam a nyakába. - Héj, mi ütött beléd?

- Én... - Kezdtem bele és hagytam, hogy egy kicsit eltoljon magától és a szemébe tudjak nézni. -Szeretlek! - Fúrtam vissza az arcomat a vállaiba, de hallottam ahogy elröhögi magát. - Mi olyan vicces ezen?

- Pont ezt mondtad álmodban is, csak azt akartam, hogy kimondd úgy, hogy te is emlékszel rá. - Mosolygott rám, de bele bokszoltam egyet a hasába, s egy durcás tekintet kaptam tőle, majd elkezdtünk birkózni, de csak úgy, hogy a bal kezem ne fájduljon meg.Próbáltam lebirkózni, de nem nagyon sikerült és a végén úgy kötöttünk ki, hogy ő az ágyamon feküdt, a lábait felemelve és behajlítva, rajta pedig én hasaltam, míg a kezeinkkel támasztottuk egymást. - Én nyertem!

- Na persze!Még közel sem adtam fel!-mondtam, de ekkor megbillentett a lábain és így vészesen közel került az arcunk.

- Nyertem. - Mondta csábos hangnemre váltva, amin először meglepődtem, de a következő pillanatban megnyaltam a homlokát. - Ha?

- Nyálas győzelem! - Kiáltottam fel, mire elhúzta a száját és szép lassan elfordult, hogy az ágyra tehessen.

- Ezt nevezed nyálasnak...?Akkor játszunk így! - Mondta és újra érezhettem mámorító csókjait az ajkamon, ami már a legelső alkalommal is magával ragadott.

- Héj húgi, nincs véletlen egy.... - Jött be a bátyám, mi pedig azonnal szétrebbentünk. - Tudni akarom, hogy mi folyik itt?Vagy, hogy egyáltalán miért ér hozzád az az alak?

- Ne most akard játszani az aggódó bátyus szerepet.Azzal késtél egy jó kilenc évet. - Néztem rá unott kifejezéssel, mire felvonta az egyik szemöldökét. - Akkor kellett volna figyelned rám, amikor minden szétesett a családunkban, nem gondolod?Persze már lényegtelen az egész, de inkább akkor kellett volna pampognod, mint most.

- Már nem azért, de ne feledd, hogy a bátyád vagyok és nem beszélhetsz így velem!-

- Mert?Fáj az igazság és megbántom a kicsinyke lelki világodat?Mert akkor nagyon sajnálom, de nem érdekel.Mellesleg...Inkább próbálkozz a fiúknál, mert úgy vettem észre, hogy eddig mindegyik csaj lekoptatott. - És itt volt a döntő szó.Szótlanul kiment a szobámból én pedig elkönyvelhettem egy újabb vita nyereséget.Na igen, ebben szinte már profi vagyok.

- Nem voltál vele egy kicsit durva?-nézett rám Obito, de csak megrántottam a vállamat.

- Majd megbékél... - Húztam volna egy újabb csókra, de valaki ismét bejött. - Ahj...Mit akarsz? - Mérgelődtem, majd felé fordultam. - A...Apa?!