Shapeshifter ₪ Teen Wolf

S2e11: Szag

Egyre többet utazva az időben, közelebb a Beacon Hillsi pontos dátumhoz, vagy éppen messzebb tőle, kezd minduntalan rám törni az az érzés, hogy hiányzik valami az életemből. Természetesen, sok mindennel futottam zátonyra ilyen téren, mégis, a legrosszabb: nem olyasmi után sóvárgok, ami sohasem volt az enyém, és csak hamis ábrándokat kergetek róla, mint ahogy képzeletemben él, hanem tudom, hogy elveszítettem. Mindkettejüket.
Szükségem van Liamre, hogy kompenzálja a bennem lakozó gonoszt, segítsen mindig vidám kisugárzásával megtalálni a kiutat még a leginkább kétségbe ejtőbb helyzetekből is, mellettem legyen, biztosítson abban, miszerint abszolút nem áll szándékában egyedül hagyni engem. Egyszerűen csak ott legyen, nekem, kizárólag nekem; akkor csókolhassam, amikor akarom, akkor ölelhessem, mikor a leginkább elveszítettem már a reményt. És szükségem van Theora, hogy mámorosan elveszhessek a tiltott élvezetek szépségében, habzsolva élvezzem az életet, amíg lehet, szabadjára engedve a bennem lakozó aljasságot. Egy olyan menedéket nyújtana számomra, ahol felesleges megjátszanom önmagamat, s szőnyeg alá söpörnöm a nem kívánatos, „helytelen" tulajdonságaimat, amelyek nem felelnek meg az elit csapatnak. Kihasználhatnám minden percét annak, milyen is velejéig romlottnak lenni, engedni az ösztöneimet felülkerekedni, eszeveszetten rohanni a holdfényes, hűvös éjszakában, egyedül talpnyomokat hagyva magam után.
Ahogy az én létezésem nélkülözhetetlen e két fiú közbeavatkozása nélkül, tisztában vagyok vele, milyen nagy ráhatással voltam mindkettejükre, mikor legeslegelőször torpantam be életük zárt kapuján, a kalamajka kellős közepébe. Mikor mindent feladva kockáztattam értük, amit csak lehetett, s néha még többet is. Ott voltam, ott voltak. Szerettem, szerettek. Nevettem, nevettek. Csókoltam, csókoltak.
Elmentem, maradtak.
Jóllehet, képtelenség a napot látni az éjszaka nélkül, a sötétet világos nélkül, a férfit nő nélkül, emellett emberemlékezet óta egyértelműnek kezelték magát a tényt még a legfejletlenebb kultúrák is, miszerint ezek közül lehetetlen a választás, vagy mindkettőt visszük, vagy egyiket sem, ennek ellenére néhányan előszeretettel preferálják a számukra szimpatikusabb variációt, nekem nem kell megadni a döntés és a szabad akarat lehetőségét. Soha nem álltam két tűz között, nem húzott valami ide, míg valami más ott tartott - a kezdetektől, az ébredésemtől fogva tudtam, mi kell nekem.
Liam.
Egyszerűen csak arról van szó: hiányoznak. A jelenlétük, a szokásaik, a járásuk, a hanghordozásuk, a gesztusaik, a berögzült apróságok, még azon jellemvonásaik is, amelyeket egykoron szívem szerint kitöröltem, kiirtottam volna gyökerestül - mind - mind hiányoznak.
Stiles. Az örök kétkedő, az arrogancia királya, az idegenekkel szemben jégcsap fiú, aki, ha megbízik benned, befogad a szívébe, és az életét is képes lenne volna kockára tenni érted. Aki nem a fizikai erejével oldja meg az adott problémákat, hanem éles eszével vágja ki barátait a kemény helyzetekből. A mélyen érzékeny, édesanyját gyászoló fiú, aki a legelején mindenkit óva intett tőlem, később húgaként tekintett rám. Scott. Az igaz alfa, a természetfeletti kiválasztottja. A leghatalmasabb erők is behódolnak hűségének és lojalitásának, a szívéig hatolnak, ahol csakis a mérhetetlen szeretet fogadja őket. Könnyen nevezhető naivnak, hiszen mindenkiben keresi a jót, megbízna az emberekben. Megbocsát az ellenségeinek. És amiért ő ennyire nyitott az emberekkel, másik felének, Stilesnak, zárkózottnak kell maradnia. Így alkotnak egy egészet, kiegészítik egymást.
Lydia, aki eszét kezdetben titokban tartotta, inkább úgy döntött, megjátssza a butát a népszerűség érdekében. Azután, szerencsére felfedezte, milyen értékes is a tudás, ami a fejében van. Barátjával ellentétben nem a logikus megoldások kiötlésének mestere, sokkal inkább az intelligenciája hág a magasba. A végsőkig is képes elmenni a szeretteiért, azokban a pillanatokban is, mikor már mindenki feladta a reményt, rajta kívül. Ezért nézhetnek rá furán a városlakók. Malia, aki meghamisítatlan ösztöneivel cselekszik a mindennapok minden egyes percében. Ami a szívén, az a száján, teketóriázás nélkül elküldi a számára nem szimpatikusabb egyéneket melegebb égtájakra, s mikor harcra kerül sor, elsőként ugrik fejest a bajba, mindenféle ismertető nélkül: mire számíthat.
Derek, akiről sokan azt rebesgetik, képtelen bármiféle emberi érzések demonstrálására is, én azonban átlátok az álcáján, és tudom: azok, akik szívtelenek, egykoron túlságosan szerettek. Első szerelme a karjai közt lehelte ki a lelkét, ő pedig végignézte, ahogy kihűl a teste. A saját családja halála, mintegy mozifilm filmképei villództak riadt szemében, mikor otthona porig égett. Ő volt az a személy, aki Stiles mellett képes lett volna egy pohár vízben megfojtani engem, végül mégis, ha nem is a barátomnak, a szövetségesemnek, a falkatársamnak mondhatom. Parrish, akit ereje miatt mindenki saját céljaira használna fel, ezt azzal érve el, hogy ismeretei a természetfelettiről igencsak hiányosak, könnyen ki lehet aknázni a tudatlanságát. Azonban az, aki mélyebbre ás, időt, energiát nem spórol, amint megkapargatja a felszínt, a férfi valós személyiségének egy darabkája üti fel fejét, illetve a mérhetetlen szerethetősége. Isaac, az a fiú, aki élete negyedét bezárva töltötte, akár egy dobozban, lelakatolva, akár egy szekrényben, a lényeg mindazonáltal változatlan. A napfénytől lezárva. A pesszimista, flegma, valamint ironikus béta elképzelései ellenére mégiscsak megtalálta a számára legbiztonságosabb, legkézenfekvőbb helyet, ahova tartozhat. A kishúgaként vigyáz rám, tart szemmel, és ezekben a pillanatokban sajnálom, mikor megszegem az eskümet. Nem vele halok meg.
Ő már nem akarhat; nekem már muszáj.
Mindenki, aki valaha segített nekem: Argent, Kira, Melissa, Stilinski, Deaton, Dr. Geyer, Mason, Corey... Hayden. Szegény, Hayden!
Hiányoznak. Hiányozni is fognak.
S mind hiába, Damien mellettem szobrozok most is, ahogy a romokon, azok alatt egyensúlyozunk, fúrjuk át magunkat, ez mégsem ugyanaz. Nem képes csökkenteni - azt hiszem - a honvágyamat. Ha rá is bírnám magam, hogy beavassam kételyeimbe, az adott szomorúságom okába, hangulatától függően, kedvesen, avagy nyersen, pofon röhögne, majd közölné: ilyen az élet. Szokásához híven előhuzakodna azzal, neki sem volt éppen a legkellemesebb, mikor elveszített engem az idő forgatagában, nem volt kihez fordulnia, engem pedig lehetetlenség volt megtalálni ötszáz év forgatagában.
- Más a szagod. - jegyzi meg, mikor egy sziklatömböt tart, hogy átbújhassak alatta, s illatom megcsapja az orrát.
- Kösz. - fintorodom el. - Remélem, ezzel nem azt akartad kifejezni, mennyire érződik rajtam annak a 2860 halott embernek a szaga, akiket magával ragadott a földrengés.
- Nem éppen, de azért...
- Azért mi? - teszem csípőre a kezem, homlokom ráncba szalad. - Amennyiben mindenképpen ezt a témát szeretnéd boncolgatni, jónak látom közölni, veled, hogy te sem illatozol éppenséggel! - mondandóm nyomatékosításáért befogom az orromat. Megengedek magamnak egy teátrális grimaszt.
- Biztosan nem a döglött emberektől. - rázkódik meg az undortól. - Azt meg ne mondd nekem, hogy találtál egy luxusszállodát 1954. szeptember 10 - én, ahol letusolhatok!
- Olyan szerencsém nincs. Hiszen akkor egészen biztosan vízbe fojtanálak. - vetem oda neki a vállam felett, ahogy megindulok. Minél nagyobb távolságot igyekszem tartani kettőnk között.
- Képes lennél kiszúrni a gyászolókkal, arra késztetni őket, hogy még egy hullát azonosítsanak? - tetet sértettséget, azonban pontosan felismerem hangjában megbújni a győztességet. Azt a fajtát, ami Theoban ugyanúgy lakozik, csakhogy ami ott hívogató, ez esetben mélységes undorral tölt el.
- Nem. Elvégre... te kit érdekelnél? Senki nem foglalkozna veled. Csak hevernél ott - mutatok egy tömbre -, az alatt, elhagyatottan.
- Igen? Pontosan ott? - vigyorog.
- Fulladj meg!
- Úgy tudtam, te akarsz megfojtani. - elmélkedik hangosan. - Te, Nala. Nem ismerős véletlenül ez a helyzet? - kérdezi. Máris tudom, egy újabb játékába csöppentem, ahonnét nincs visszaút. - Tudod, ez a „meghalni, egyedül, hogy le sem szarnak"? Tudsz vele te is azonosulni, ugye?
- Furcsa. - szűröm a fogaim közül. - Úgy emlékeztem, mikor Halloween éjjele után elváltunk, hogy kevésbé vagy idegesítő. Legalábbis, nem ennyire... De ezek szerint csak hozzászoktam az őrjítő stílusodhoz, nem te javultál. Mindaddig, amíg Beacon Hillsben voltam, amíg alkalmam nyílt elkerülni téged, elszokhattam az utálatosságodtól. Kétségtelen: az ottaniak nálad százszor értékesebbek.
Hihetetlen, ahogy képes elsiklani a sértésnek szánt megjegyzésem mellett, úgy tenni, mintha meg sem hallotta volna. Arra koncentrál, ami számára fontos.
- Ezek szerint én is elszokhattam valamitől. - mondja. - A borzalmas és hányingerkeltő szagodtól. - röhög fel gunyorosan.
- Ha egyszer a kezeim közé kerülsz... - lendületből fordulok meg, karmaim kipattannak.
Damien szemében látom a váltást. Egyik percben a véremet szívta, az ostoba játékaival kergetett őrületbe, a másikban lefagy ajkáról az az idegesítő vigyor. Amennyiben lehetséges márvány arcbőre pár árnyalattal megfakul, tőle pár méterrel messzebb is hallom, milyen nehezen nyel.
- Nala, a szemed. - figyelmeztet. Nyoma sincs az eddigi heccelődő viselkedésnek.
- Mi van vele?
- Mi... miért színes? - dadogja.
- Hogy érted? Magyarázd meg. Most! - hallom hangomat eltorzulni; még a fejemben is borzalmasan cseng, nem akarom elképzelni, milyen lehet kívülről.
- Egyszerre piros és narancssárga. Sárga és kék. Néhol zöld, aztán lila. Szürke. De a legrémisztőbb, aminek fehérnek kellene lennie, most fekete.
- Tessék? - sipítom.
- Mit műveltél, Shifter? - riad meg. - Kivel találkoztál?
- Theoval.
- Azzal az aljas kimérával, aki csak a hatalmat nézi? Aki addig áll a te oldaladon, amíg haszna származik belőle?
- Igen. Vagyis nem... ő nem ilyen! Velem biztosan nem! - tiltakozom.
- Mi a francba egyeztél bele, már csak ezt áruld el!
- Se... segített nekem, hogy mikor a bennem lakozó nogitsune teljesen kiteljesedik, ne fedjem fel magam a halandók előtt. Azt mondta, ezzel a lehetőséggel élni kell, segít legyőzni a suttogókat. - hadarom kétségbeesetten, holott fogalmam sincs, miért akaszt ki ennyire, ha valóban ilyen színű lett a szemem.
- Tudod, mi vagy te...?
- A kimérák netovábbja.
- Pontosan. Akkor minden bizonnyal azzal is tisztában vagy, ez mivel jár, nemde? - szégyenemben lehajtom a fejemet. - Nem?! - kel ki magából ijedten - dühösen. - A világ másik végéről is képes vagy ide csalogatni a szörnyeket ezzel a szaggal, amit magadból árasztasz! Gratulálok, megírtad a végrendeletünket, Shifter!
- Nézd a jó oldalát: megtaláljuk a suttogókat!
- Már, ha nem ők találnak meg előbb minket!