Shapeshifter ₪ Teen Wolf

2. Rész: Szabadulás

Felébredek börtönömben, és elsőre megérzem a szagot. Az undorító, gusztustalan, hányingerkeltő bűzt; ami ha valaki más orrát csapná meg, rögtön kipakolná gyomra tartalmát.
De én... én, aki egy örökkévalóság óta itt fekszem, és az élettelen testek számlálásával foglalatoskodom... én legyek finnyás?
Vér. A szag beteríti az egész légterem.
Sajog a körmöm. A fémdobozt tetejét bámulom ezidáig. Mikor tekintetem egy karmolásnyomra siklik, majd' elszégyellem magam. Ugyanis nem csak egy mélyedés van velem szemben, hanem körömnyomok áradata vörös festékkel átitatva.
Ezek nem emberi karmolások. Állaté. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy egy törékeny emberi lény ilyen mély nyomokat tudna hagyni. Ráadásul egy fémkoporsón.
Amennyire szűkös helyem engedi, egészen közel húzom kezeimet az arcomhoz. A sötéthez már hozzászokott a szemem, így nem kell hunyorítanom ahhoz, hogy tüzetesebben megvizsgáljam körmeim.
Ahogy sejtettem. Sebes. A vér rászáradt. Némelyik ujjamon köröm sincs.
Sikításom hangereje olyan nagy erőkifejtést igényelt, hogy a visszaverődő hanghullámok még intenzívebben hatoltak be a dobhártyámba. Egészen az agyamig. Mint valami kényszerreakszió: késztetést éreztem, hogy másfajta fájdalmat okozzak magamnak.
A testi fájdalom elviselhetőbb, mint a mentális.
Hirtelen vad léptek dobogását hallom a folyosó végéről, előtte a lift nehézkes érkezésének zaját.
A léptek tulajdonosa felém tart. Tornacipő talpa csattan, suttogó feszült hangok, majd egy ajtó nyikordul.
Bárki jár is itt, igencsak sietős dolga van. És nem egyedül érkezett.
Az ajtó becsapódását hallom, és egy másik nyílását. Mindezt egyszerre.
Sokan vannak, és keresnek valamit.
- Scott... mi van, ha már elvitték innen? - a hang olyan ismerős. Féltő, meleg, de elsősorban kétségbeesett.
- Amennyire fel vagy pörögve, végig járatod velünk az összes kórházat és gyógyklinikát. - mélyebb hang, szarkazmussal teli. - Most pedig fogd be, Liam, és kezd keresni a fantomnődet!
Liam? Liam.
Liam! Ki kell jutnom innen!
Minden erőmmel püfölni kezdem a dobozt az öklömmel; teli torokból kiabálok. Nem érdekel melyik kórházi asszisztens hallja meg, itt egy vérfarkasfalka, azért, hogy kiszabadítson - nincs miért félnem.
- Itt vagyok! Hahó, Liam, segíts! Segítség! Valaki... - ütemesen verem a fémet, minden szó egy újabb ütést jelent. - ... engedjen... már... ki... innen!!!
Feltépődik a zár, az ajtó kilincse nekivágódik a falnak. Dübörgő léptek masíroznak be a szobába.
Az öklöm - és vele együtt minden sejtem - sajog, szívem vadult kalapál, és ha az egyáltalán lehetséges, tüdőm még nagyobb erőbedobással próbál levegőhöz jutni.
"Mindjárt. Már csak egy kicsit kell kibírnod." - csillapítom magam.
Hallom a többi dobozt nyitódni, csapódni, de én csak azért fohászkodom, hogy érjenek már el az enyémhez.
- Gyerünk, mi lesz már?!
- Nem olyan könnyű, okozz valami zajt... vagy beszélj hozzánk! - nem Liam volt; nem is a szarkasztikus srác.
Észre se vettem, hogy a püfölésem alábbhagyott. Okozzak zajt, rendben... Tenyeremmel csapkodom azt az átkozott oldalsó falat, mikor kihúzódik a doboz.
A műtőlámpa fénye bántja a szememet a kitudja hány eltöltött rohadt nap után, melyet egy sötét lyukban szenvedtem végig idegbajjal küszködve. A hangokkal a fejembe.
Tüdőm mohón szívja magába a levegőt. Én csak hagyom szétáramlani a testemben - az ösztöneimre bízom magam.
Szemem még mindig viaskodik a fénnyel, mikor kezek ragadják meg a vállamat, karomat, és kihúznak a dobozból. A földre állítanak, de azzal nincsenek tisztában, mennyire elgémberedett a lábam.
A térdem felmondja a szolgálatot; megrogyan. Egy erős kéz kapott utánam, megállít, magához szegez. Kezét derekamon pihenteti. Lassan elfordítom a fejem, és az illető szemébe néztek. Pontosabban Liam égszínkék, gyönyörű, aggódó szemeibe.
- Hogy hívnak? - kérdezi rekedt hangon. Édesen.
- Nem... nem tudom. - suttogom a fejemet rázva. - Nem emlékszem.
Elfordítom a fejemet, és körbe kémlelek a szobán. Pontosabban a helyiségben engem pásztázó személyeket veszem szemügyre.
A nálam fél fejjel magasabb Liam - aki így már nem is tűnt annyira égimeszelőnek, legfeljebb 165 centiméter lehetett - mellett ott áll az alfája, az a tetovált srác, akit az emlékeiben láttam. Barna szem sötét haj, amelyet elég hosszan meghagyott, így fürtjei a hajvégeknél begöndörödnek.
A következő fiúra siklik a tekintetem, a szarkasztikusra. Az alfával egyidősnek saccolnám. Barna szem, szeplős arc, leheletnyivel világosabb haj.
Épp egy papírköteget tart a kezében, melyet összeráncolt homlokkal tanulmányoz. Száját rágja. Az alfával ellentétben egyszerű farmernadrágot visel, fehér rövidujjúval és zöld szvetterrel. Barátján fekete trikó, felette bőrdzseki feszít, fekete nadrággal.
A negyedik fiú... khm, férfi... ránézésre a húszas évei közepén járhat. Fekete haja szögegyenesre nyírva, csakúgy mint borostás arca. Ami ennél is ijesztőbb: világos kékeszöld tekintete engem pásztáz. Pislogás nélkül, révetegen bámul; mint a vadállat, mikor végig méri a területére tévedő vadat.
- Ezt nem értem. - szól az ember a papírköteg mögül.
Egyre jobban bosszant ez a helyzet! Még a nevüket sem tudom, akkor miért vagyok olyan biztos abban, hogy bízhatok bennük? Hogy nem ártanának nekem?
Eddig az összes alkalommal öntudatlanul csöppentem bele Liam tudatába. De mi történik akkor, ha önszántamból csinálom? Vajon kiéleződnek a képességeim? Hosszabb ideig bent tudok maradni? Észrevétlenül? Vagy ki tudnak lökni?
Az alfa barátja mellett áll, a lapokat tanulmányozza. Tökéletes.
Elképzelem, ahogy tudata ajtót nyit előttem, enged a késztetésnek. A bejutással nincs is gondom. Arra viszont nem gondoltam, hogy hogyan jutok ki. Gondolatok áramlanak előttem, álmokat látok, emlékképeket. Mielőtt véget vethetnék, valami láthatatlan erő belök az egyik ajtón, és belecsöppenek az alfa egyik emlékébe.
Scott. Ez a neve.
A kicsi Scott még csak kilenc éves volt, mégis a lépcső eldugott zugában ült, és szülei veszekedését hallgatta. Apró arcán könnycseppek csurogtak.
- Rafael, ebből elég volt! Nem vagyok hajlandó még egyszer végignézni, ahogy eszméletlenre iszod magad. Menj, el! Scottnak is ez a legjobb.
- Melissa, kérlek ne csináld ezt. Leszokok, ígérem. Leszokok, jó?
- Elég legyen az üres ígéretekből! Azt hiszed, először hallom ezt tőled?
- Melissa, drágám...
- Takarodj! Menj innen, légy szíves!
- Ne! Apu!
A kis Scott lerohant a lépcsőn, és édesapja lábába csimpaszkodott. Sírt.
- Ne menj, maradj, apu. Maradj!
Az emléknek vége. Kitépem magam a gondolatai közül. Összeszorítom a fogaimat, próbálom legyőzni a hányingeremet. Hátra tántorodom, attól félek, elesek, de Liam még mindig védelmező karjaiban tart.
Scott a mellette álló műtőasztalra támaszkodik, szaggatottan veszi a levegőt. Lehajtott fejét most rám emeli; tekintetéből rettegést, zavart olvasok ki.
- Nem értem. - mondja újra Stiles. Legalább ez a kis "kiruccanás" arra jó volt, hogy megtudtam a neveiket. - Ez az ő kartonlapja. - rám néz. - Azt írja: név - ismeretlen, kor - 13, elhalálozás dátuma és időpontja: 2013. február 29., 21:59... Ezek szerint három éve meghaltál? Mégis hogy bírtad olyan sokáig étel, ital és levegő nélkül?
- Azt hiszem - köszörüli meg a torkát Derek. -, Beacon Hills nem az a város, ahol gyakran történnének véletlenek... vagy csodák.
Tudja. Derek tudja mi vagyok.
De Stiles csak rendületlenül folytatja a dokumentumok felolvasását, nem foglalkozik semmi külső tényezővel. Pedig ha meghallgatta volna, ő is tudná. Rájönne. A Sheriff fia.
- Csak egy nagy "N" betű van ide írva. Mit jelenthet? - motyogott magában.
"Ó, Stiles. Neked kellene azt a legjobban tudnod." - gondolom.
- Talán azzal a betűvel kezdődött a neved? - kérdezi Liam. Ajka közel volt arcomhoz. Túl közel.
- Már abban sem vagyok biztos, hogy volt - e egyáltalán nevem. - morgom.
- Azt írja: "... a páciens rendszeres Eichen Házban tett látogatásai során sem volt kúrálható állapotban. Sőt, mi több: képességei tovább erősödtek. Dr. Valack számos gyógymóddal próbálkozott, de egyik sem bizonyult hatásosnak az A319 - es alanynál."
- Liam, engedd el! - Derek hangja erélyes, visszautasítást nem tűrő.
- Mi?
- Jól hallottad! Lépj el tőle!
Mind a négyen engem néznek. Liam semmit sem ért, nem tudja, miért tiltják tőlem. Derek szeme gyűlölettől süt. Stiles elgondolkodva méreget. Scott szemében még mindig vélek felfedezni némi tartózkodást.
- Mi vagy te? - teszi fel a kérdést lassan.
- Liam, ereszd el! Lépj el onnét, az istenit!
- Mi vagy te? - ismétli meg kérdését az alfa.
Ám mielőtt válaszolhatnék, Stiles a szavamba vág:
- Alakváltó.