- Így, a belső vérzés határán rohadtul nem érdekel, mit gondolsz. - suttogom halkan, mégis fenyegető hangon. - De ha már kitettem magam a veszélynek, amit a drágalátos barátod jelentett, tartozom annyival a még megmaradt önbecsülésemnek, hogy győzök...
– Halihó? – kocogtatja meg valaki szobám ablakának üvegét.
A teljes kimerültség következtében alig vagyok képes a másik oldalamra fordulni, hogy szembe találjam magam éji látogatómmal. Miután Stiles visszatért, a képembe mondta, a túlélési ösztönöm kiváltotta negatív változásokat jellememből adódóan, a kártékony utat, mellyel az átváltozásaimat részben, jelentő mennyiségben mégis Nala utáni vágyam kontrollálom.
– Itt vagyok neked. – nézett mélyen a szemembe, miután Lydia – a barátnője! – helyet foglalt azon kilátó egyik kék műanyag támlás székén, ahol én tereferéltem pár perce, a felbukkanásukat megelőző, egyébként csapatom kijelölt edzése idejében.
– Tessék? Ezt... nem teljesen értem. – dadogtam egy bosszús, mégis hálás pillantás után, mikor is érzékeltette velem az affajta törődést, melyet régóta nem kaptam meg senkitől, holott igényeltem, mindennél jobban vágytam rá, még akkor is, ha nehezen volt észrevehető szilárd, sérthetetlen külsőm, elhatározásom, flegma viselkedésem mellett, és kipöckölte az ajkaim közt szorongatott újabb cigarettaszálat.
– Rám számíthatsz, Liam. – markolta meg bíztatóan a vállam. – Ne érdekeljen Dr. Geyer mennyire van maga alatt, éppen ezért nem látja a keserűséget kiülni arckifejezéseden, vagy az édesanyád, aki meglehetősen hosszú ideje nem nézett irányodba, nem keresett. Ne foglalkozz Scott – tal, aki ugyanígy viselkedik, és mintha megrögzötten szorongatná az utolsó kapaszkodóját is a természetfeletti ellen, míg már nem is a dühöt váltja ki az emberből, pusztán sajnálatra készteti, mikor látja, minden egyes próbálkozása kudarcba fullad. Ne emésztd magad Hayden halála miatt, hiszen semmi közöd nem volt a történések közre játszásában, egyszerűen rosszkor voltatok rossz helyen, illetve ne bíráld Masont, aki, mint már érzékeled, ugyanabba a csapdába esett bele, mint te, a verem alját kaparva! A legfontosabb: feledkezz meg Naláról, a lányról, aki többször törte össze szívedet, és bámennyire akarnád sérelmeidet titkolni, neheztelni rá, amiért ezt tette veled, tudom, lelki szemeid elé vetülnek a képek, ahogy saját jólétét mindig a háttérbe szorítván cselekszik, egy nagyobb jó érdekében. Kérte, hogy ne mondjam el, de... Egyszerűen nem hiszem el, hogyan nem voltál képes észrevenni, rögtön az önsajnálatba menekülni, felhúzni falaidat! Azzal, hogy elment, engedte magát beszippantani az idő kiismerhetetlen, irányíthatatlan tengelyébe, lemondott a boldogságról, a szerelemről, az életről, rólad, Liam! Egy nagyobb jó, a sokaság érdekében cselekedve, önzetlenül elnyomva ezellen tiltakozó, síró részét, mert... mert ő nem fél szembenézni a természetfelettivel. Mindannyian tanulhatnánk tőle! Ezek közül nem számít semmi, ami nincs, aki lemondott rólad, egyedül azok a tárgyakkal, személyekkel érdemes foglalkoznod, amik/ akik itt vannak, bízhatsz bennük, vagy – emelte fel nyomatékosan a mutatóujját –, akik távolról, de gondodat viselik... még akkor is, ha netalántán számukra ez sokkal keservesebb, s eltereli a figyelmet igaz küldetésükről. Néha olyannyira meginognak, legszívesebben francba kívánnák az egész akciót, hogy hazajöjjenek hozzád!
„... csak aztán ott van valaki, aki megakadályozhatja az irracionális, érzelmek vezényelte cselekedeteket!”
Éreztem, ahogy Stiles szavaira, hatalmas, égető gombóc keletkezett a torkomban, mellkasom koordináltalanul emelkedett fel – le, szívem vad dübörgésbe kezdett, az agyam legszívesebben sikított volna, mikor már szemeimet csípték a sós könnyek, ajkaim szűntelenül meg – megremegtek, ahogy szaggatottan levegőt vettem, minden sejtem tiltakozólag feljajdult a fájdalmas képek kivetülésére, tudatom elé, s hiába vérzett a kezem, ott, ahol farkaskarmaimat belemélyesztettem öklöm húsába, elvesztettem az irányítást magam felett. Kitört belőlem az a mondat, mi szakításunk óta egyre csak súlyosodott és súlyosodott, miután kimondtam, olyan volt, mintha egy hatalmas, mázsás szikladarabot sikerülne legörgetnem mellkasomról.
– Annyira hiányzik! – sírtam fel, fakadtam ki. Nyálam csorgott, ahogy arcom kín égette grimaszba torzult, égető könnycseppek zúdultak szilajan a földre, és abban a pillanatban rohadtul nem érdekelt, ki lát meg magam alá roskadva, összetörve. Mert végre megkönnyebbültem egy kicsit, leadtam egy súlyos terhemet.
Stiles magához rántott, együtt érezve veregette a hátam. Pontosan azt tette, amit egy barátnak tudnia kell – ami a kötelessége. Erre a gondolatra ismételten kifakadtam, hangosan szipogtam, ahogy beszélni próbáltam neki, összességében mindenről, érthetetlen makogásban. És akkor, nem számít, mennyire voltam kutyául, a lelkiismeret – furdalás úgy szint padlóra küldött, amiért lényemet, a romokban heverő életemet jobban sajnáltam, mint az élők sorából eltávozó Haydent.
– ... és így még szánalmasabbnak érzem magam. Csak erre tudok gondolni, amiért ismételten kudarcot vallottam... az emberek, ha rám néznek, egy nagy csalódást látnak, egy komplett csődtömeget... Még a természetfeletti is kiröhög, a hátát mutatja nekem... – próbálkoztam az összefüggő beszéddel, kisebb – nagyobb sikerrel. – Ezért van szükségem rohadt önkontrollra! – ordítom Stiles kabátjába.
Gyengéden eltol magától, két vállamon megtámaszkodva könnyes szemeimbe néz.
– Cigit nem adok! – emelte fel mutatóujját „fenyegetőn”. – Nem teszed magad tönkre... ennél is jobban. Emellett... azt mondtad, kész csődtömeg vagy? – nevet fel kételkedőn. – Liam, mikor először megláttalak téged ezen a pályán, becsináltam a gatyámba. Azt hittük, természetfeletti erővel vagy képes olyan könnyeden mozogni a blokkolók közt, mindahány próbálkozásnál betalálni a hálóba! S mikor kijelentetted, a kapitányi posztra pályázol, azt hiszem, Scottnak volt oka majrézni! – halvány mosolyféle jelent meg ajkaim sarkában, Stiles látván, valamennyire célba ért, viszonozta gesztusom, bólintott.
– Csak ebben az egyben vagyok jó. – hárítottam.
– Van aki, még ebben sem! – replikázott.
– De...
– Nincs de! Elfogadod szépen, hogy egy őstehetség vagy, fejleszted képességeidet, mert úgy látom, lehet ebben jövőd, és, ami a legfontosabb, olyan dolgokkal foglalkozol, amik megérdemlik. Most pedig – emelte fel a hangját, hogy a pálya másik végében állók is tisztán hallják. (Nem tudom, miért, de ettől a képtől levakarhatatlan vigyor ült ki arcomra.) – fogod magad, Dunbar, és lefutod a húsz büntetőköröd, amiért lazsáltál!
– Mi van? – hajoltam közelebb, kifejezéstelen arccal, fojtott hangon sutyorogva.
– Jól hallottad! – folytatta az előbbi hangnemében. – Nincs apelláta, egy, kettő! – kezdett el tapsolni türelmetlenül.
Abban a pillanatban hasított belém a felismerés, Stiles szánt szándékkal fárasztana ki, hiszen az, aki átélte ezt az utat, elmondhatja magáról, volt a gödör legalján, pontosan tudja, éjjelente milyen nehézségekkel jár álomra hajtanom a fejemet, lehunynom pilláimat azzal a tudattal, jönnek a rémálmok. Ha pedig eléri, a csúcson teljesítsek, fizikai erőm tartalékából merítsek, hogy bírjam az előírt húsz kört, a vérfarkas nélkül, örülni fogok, ha képes leszek elvonszolni testemet az ágyamig, s nem valahol, az egyik közeli bokorba bedőlve elaludni.
Az utcai lámpa fénye vakító sugárként hat sötétséghez szokott szememnek, tenyeremet ellenzőként használva kutatok a hang forrása, egyetlen egy békés éjszakám megzavarója után. Mint megszokott, az alak a falnak dőlve szemez velem, kapucniját arcába húzva, annyi különbséggel, ezúttal a fekete ruhadarabok helyett bíbor színű, a földet súroló köpenyben mutatkozik.
– Gabriel? – kérdezem, bár, úgy érzem, teljesen felesleges. – Mégis mi az isten van rajtad? – hunyorgok jobban a félhomályban.
Hangosan, lemondóan sóhajt.
– Mindig kifogod a lényegtelen kérdéseket, Liam. – csóválja a fejét. – Egyszerűen tudakolózhatnál látogatásom oka iránt is, de – legyint. – már nem fontos.
– Várj! – szakítanám félbe, kapva az ötleten.
– Nem. – mondja megrendíthetetlenül. – Tanulnod kell a hibáidból. – majd végigsimít köpönyegén. – Egyébként, elfelejtettem átvetni a ma éjféli tartandó istentiszteletem után. – tátott szájjal hallgatom, de nem kérdezek. Úgysem válaszolna, tudom jól. – A Mester pedig úgy ítélte meg, felesleges lenne átöltöznöm, nem téveszt meg téged, így is tudsz a fontos információkra összpontosítani.
– Hát, úgy lászik, tévedett! – rántok vállat.
– Mester soha nem téved! – sziszegi szikrát szóró szemekkel. – Csupán a te viselkedési normáddal történtek be nem kalkulált zavarok.
„Ma valahogy... más. Határozottan alázatosabb lett, tisztelettudó, s mintha érettebben viselkedne. Lehetséges, hogy valaki pár éjszakás kihagyott látogatás időközében mentálisan felnőtté váljon?”
„Miért ne, ez a természetfeletti!” – válaszolja.
„Theo?” – ahogy érkezett, úgy tűnik el a kiméra, továbbra is azzal ingerelve, nem tudom miért, valamint hogyan képes áttörni védelmi rendszeremen.
– Akkor...?
– Egy szerencséd, amiért azt a feladatot kaptam, amelyben nélkülözhetetlen látogatási szándékom feltárása. – fortyog. – Mester és én... ne, ne is kérdezd! Nem fogom felfedni előtted kilétét! Tehát: nálad van valami, ami nekünk kell, mi képesek vagyunk megadni neked bármit, ismétlem: bármit – szerelmet, boldogságot, pénzt, sikert, normális életet – öt kívánság teljében.
– Mégis mi van nálam, ami Mesterednek ennyire kellhet? – rökönyödöm meg.
– A tudás. A kérdésre a válasz. És, hogy lásd, ez valóban nem tréfa, kívánságaidat nyomban hajlandó vagyok teljesíteni, a kiszolgáltatott információért cserébe. – feleli felszegett állal.
– Honnan tudhatom, nem veszed vissza, amint birtokotokba jut, amire vágytok? – fonom keresztbe mellkasom előtt karomat.
– Tudnod kell bízni bennünk. – biggyeszti le ajkát.
– És honnan vagy benne olyan biztos, miután megkaptam, amit akartam, teljesítem az alku rám eső részét? – vonom fel a szemöldökömet.
– Nálunk van valamid, amit feltétlenül viszont látnál szívesen! – húzza diadalmas mosolyra száját. – Egy nap gondolkozási idő az első kívánságodra, Liam! – figyelmeztet, azzal kiugrik az ablakon.
Köpönyegje lobogása az utolsó, mit eltűnése után is hallok.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
×××××××××××××××××××××××××××××××××××× Ezzel a résszel teszek még egy próbát... Ui.: szeretném megköszönni a bíztató kommenteket, és a +1k vote - ot.❤❤
