Shapeshifter ₪ Teen Wolf

S2e7: Moldark árulása

Az izgalmak teljében felhevült testemet az összefagyott kristályos szemcsék tökéletesen megtalálják módját, hogyan hűtsenek le. Arccal a jéghideg hóban feküdve, nem számolván az esetleges zord, téli időjárással, nincs alkalmam megengedni magamnak, hogy gondosan lecsippenthessem pilláimra tapadt pihéket, gyorsan kell felugranom, amennyiben szükségességét érzem küldetésem befejezésének.

Pár másodperc választ el Penecius mocskos karmaitól, melyekkel ez idejűleg az én fejem tűzte ki vérdíj gyanánt. Meghempergek a puha takaróban, testem sikoltozni kezd a csípő fagy ellen, fogaim össze - összekoccannak, mikor felismervén a helyzetet rájövök, mind a csontpofájú szörnyek, mind La Loba ereje, a vérjaguár eltűnt.

Ember vagyok. Egy didergő, védtelen, semmirekellő szerencsétlen teremtés, ki megérte az evolúció állítólagos végkifejletét.

Zöld, gyűlölet fűtötte szemeimben fellobban az apró láng, narancssárga szín kezd gomolyogni akaratom hatására íriszeimben. Ez nem az a fajta láng, mitől Scott falkája összecsinálta a nadrágját. Titokban szerették volna tartani, a hátam mögött sutyorogtak, arról az aprócska tényről messze megfeledkezve, az elmenetelem után bárki bármilyen megszépült emléket őriz rólam, én akkor is természetemtől fogva vagyok aljas, számító és haszonleső. Az már csak részletkérdés, milyen változásokon mentem át, megismerkedvén a bétával - ezt mégis könnyedén eltörpíti a tény: mindig egy nagyobb „jóért", a saját célomért cselekszem.

Gyors, szaggatott lélegzetvétel kíséretében térdeimre állok, erőm tartalékait összekaparva, minden izmomat megfeszítve, fogamat csikorgatva, egy pillanatig nem gondolok Damienre, ki tán túl későn ért utol, esetleg levált rólunk, ezáltal egy teljesen más idősíkban találja magát, elveszve, ahogyan én is, egyedül, a végezetemmel. Csak gyűjtöm és gyűjtöm félretett tartalékaimat kitöltő energiát, fokozom a gyűlöletem irántuk azáltal, hogy lejátszom emlékeim közül az összes kárt, az óriási pusztítást, melyet maguk után hagytak Baecon Hills városában, s amit a természetfeletti sem tud megreparálni, a szomorú haláleseteket, ahogy sorjában hullnak el a bátor állampolgárok, kik életüket nem féltve álltak fel a napfogyatkozás estéjén, teljes harci díszben, szeretteik, otthonuk védelmére kelve. A düh felszítása mellett, a háttérben egyfajta védelmi ösztön munkálkodik, féltés a gyámoltalan, szemét szorongató férfival szemben, ahogy magam előtt látom villódzni a képet, hogyan ücsörgött leláncolva, egy szál rongyban, a csonthegyen, engedve a téboly beszippantásának, őrült módjára hajtogatva, testvérei az alkony kísérteties lemenetelével keserves rívásba kezdenek, aszott kezeivel takargatva horgas orrát, ráncos bőrét, fehér íriszeit.

Torkomat szorongató éles hang, a tüdőm szűkülése, az egyre csak növő elektromosság tenyerem mentén, a forróság érzete, miközben felolvadnak sejtjeim is, mind - mind segítenek a sokkal nagyobb erőhatás kifejtésében. Hirtelen robban ki belőlem az az ordítás, melyet valahol az 1500' - as évek óta tartogatok magamban, halálaimmal megszakítva feltörésüket, azonban el nem feledve. Fellobban bennem a láng, tűzre kapok, amit a szemeimben mámoros csillogás nem éppen tud kompenzálni, sokkal inkább rátesz egy lapáttal, ahogy még mindig üvöltök, a narancssárga gomolygással tekintetemben, valamint egész lényem körül. Talán a kifejtett erő, a gyilkos sikítás, mi némiképp sikeresen vegyült a banshee pusztító hangjával, holott a pokolkutya erejét hívtam segítségül, meglehet, a váratlan fordulat, mikor egy törékeny, szerencsétlen és hasztalan emberből egy öldöklés okozására teremtett szörnyet teremtettem, esetleg maga a tudat, a halál hírnökével kihúzom az utolsó gyufát is, tekintve a lépés merészségét, a suttogók, nevükhöz híven, mély, gurgulázó torokhangot hallatva, melytől végigfut a hátamon a borzongás keveredve az undorral, támadó állásba helyezkedem, vicsorítok, s a szemem sarkából megkönnyebbüléssel látom, a megsebesített férfi kapva - kap az alkalmon, a fenyvesek sűrűjéből egy utolsó, bennfentes pillantást küld felém, mielőtt eltűnik (és ahogy visszavezetem a tekintetem Zadimusék csapatára, megakad a szemem a háttérben feszengő, furcsán remegő Damienen is).