Haydennel álmodom az éjjel. Most, felébredvén olyan érzésem van, mintha valaki teljesen össze akarna zavarni. Akkor nem kapcsolódott ennyi dolog a lányhoz, mikor együtt voltunk, erre fel...
Lényegtelen. Nyugodtan lehet próbálkozni, azonban nem engedem, hogy eltereljék a figyelmemet. Az iskolakezdés óta azt várom, mikor léphetünk végre a műfüves pályára, és alázhatjuk le Brették iskoláját.
Egész nap szinte nem bírok magammal. Elhatározom, hogy kikapcsolás céljából játszom a videó játékaimmal, ezzel is visszahozva az időket, mikor nem kellett halálra váltan azon izgulnom, vajon ki próbál éppen a ma végezni velem. Csak egy átlagos srác voltam, aki rossz bandába keveredett, a végén iskolaváltásra szorult... És most? Mim maradt? Mivel lettem gazdagabb?
Való igaz, úgy sokkal jobb élni, ha tudod, vannak barátaid, akikre ténylegesen számíthatsz, és nem csak azért kellesz nekik, hogy legyen kire fogni a balhét. Azonban megéri mindez?
„Késő bánat, Dunbar! Már nem kapsz vissza semmit sem!"
Minden megváltozott ezalatt a két év alatt. Ha akkor nem lépek nagymenőn a pályára, nem határozom el, hogy én leszek a csapatkapitány, talán Scott nem próbálta volna védeni eszelősen a pozícióját. Nem törik el a lábamat. Nem kerülök kórházba. Nem támadnak meg a tetőn. Nem kerülök életveszélybe, a tetőről lógva. És Scott nem harap meg.
De megtörtént. Minden. Ezek a történések voltak az okozói életem gyökeres felfordulásának. Veszélyessé vált az életem - és naivan elhittem, ennél már nem lehet rosszabb.
Pedig egy lánynak sikerült ránk hoznia a valaha létezett legnagyobb katasztrófát. Milyen hiszékeny voltam, mikor először kaptam tőle telepatikusan üzenetet. Egy ártatlan lánynak gondoltam, fogalmam nem volt, Derek és a többiek miért voltak olyan ellenségesek vele. „A poklok legveszedelmesebb démonja". Nem hittem el; Nala egy törékeny teremtmény volt, aki még névvel sem rendelkezett. Azt is nekem kellett adni neki. A belsőmet melegség járta át, mikor a közelemben volt, és fokozatosan azt éreztem, meg kell védenem. Megtetszett nekem, nem is akár hogy. Abban az időben Nala próbált távol tartani magától, végül nem bírta. Megcsókolt.
Igazából fogalmam sincs, mennyi ebből a szabad akaratának a műve, és mennyi Theo Raeken rábeszélése. Azok a titokzatos eltűnések, a megbeszélések, találkák.
Nem voltam mindig mellette, úgy látszik, kellett volna. Fokozatosan barátkozott - inkább összeszokott - más emberekkel. Theo mindig a közelében volt, talán ezért bízott meg benne egyre jobban.
Akkor mégis miért mondta, hogy velem jobban érezte magát?
Végül elérték, amit szerettek volna. Haydennek és Theo - nak siker szétválasztania minket.
Annyi érzés kavarog bennem és annyi emlék, hogy a feléről nem is tudom, valóban megtörtént - e. Két nogitsune mellett az ember sosem lehet elég biztos, de egyre inkább arra sarkall valami, hogy ne érdekeljen az életem. Nala nincs mellettem, akivel végre azt hittem, számítok valamennyicskét.
Elegem van. Létezik, hogy elfáradtam az életbe? Mert jelenleg ezt érzem. Semmi nem hajt, nincs miért élnem. Megküzdök a suttogókkal, igyekszem minden erőmet bevetni, aztán szépen meghalok. Vagy megölöm magam. Senkinek nem hiányoznék...
Idegesen a falhoz vágom a kontrollert. Tenyerembe temetem az arcomat, mélyeket lélegzem. Lassan izzadt tenyeremet hajamba vezetem, és tépni kezdem azt minden erőmmel, miközben torkom már ég a velőtrázó kiáltozásoktól.
„Fejezd ezt be, Dunbar!" - szólok magamra dühödten, és egy pofonnal jutalmazom arcom a depresszív gondolatokért.
Órámra néztem, ami 15:03 - at mutat. Mi a francot fogok hét óráig csinálni?
YOU ARE READING
Shapeshifter ₪ Teen Wolf
Werewolf- Így, a belső vérzés határán rohadtul nem érdekel, mit gondolsz. - suttogom halkan, mégis fenyegető hangon. - De ha már kitettem magam a veszélynek, amit a drágalátos barátod jelentett, tartozom annyival a még megmaradt önbecsülésemnek, hogy győzök...
