Shapeshifter ₪ Teen Wolf

S2e4: Vak vezet világtalant

Megfélemlít. Képtelen vagyok felülkerekedni a gondolaton, mi van akkor, ha csődöt mondok, az erőm felmondván a szolgálatot, búcsút intvén hagy a legnagyobb pácban, konkrétan a halál torkában.
Nem is fájna annyira. Felüdülésként hatna, mint az első korty a friss, tiszta vízből, hosszas szomjúság után. Csak tudnám, mi vár rám ott! Olyan nehéz, szinte földbe döngöl a súly, mit vállaimon cipelek ébredésem óta.
Igyekszem minél mélyebb levegővételekkel csillapítani légszomjam, bár, be kell látnom, szinte lehetetlen feladatra vállalkozom. Hajamba túrok, állkapcsom szüntelen megfeszül, amitől kellemetlen, sajgó érzés keletkezik ízületeimnél. A testi fájdalomhoz csatlakozik elmém tortúrája, ahogy felettébb figyelmes módom tudatalattim pontosan azokat a képeket vetíti le elém, melyektől legjobban menekülnék - minden egyes csontváz, néhai ember halála lejátszódik lelki szemeim előtt, ahogyan torkuk szakadtából sikoltoztak, a megpróbáltatások láncát lehetetlenként elkönyvelve feladták.
„Érezd csak át minden létező porcikádban a gyötrelmet, melyet egykoron nekik kellett!" - úsznak felszínre e szavak, holott elképzelésem sincs, kitől származnak.
Az utóbbi időben számtalanszor előfordultak már különös dolgok, legfőképpen: mióta Liamet sorsára hagytam. Abban a hitben ringattam magam, cselekvéseimmel javát szolgálom, szükségesnek tituláltam eljöttemet, már - már tényszerűnek.
Hazudnék, ha azt állítom, nagy jelentőséget tituláltam az érzelmeknek. Tudtam róluk, hogy léteznek, valamint mindennemű elfojtásukhoz indokolt folyamodnom. Gyöngítik a lényt, elvonják a figyelmet, fáradékonnyá tesznek, kedvetlenné, mentális ronccsá - egyszóval: a vesztünkbe vezetnek. Karon ragadnak, még küldenek egy utolsó, biztató, mégis álszent mosolyt, ujjainkat összefűzik, kezünket bátorítólag megszorítják, majd titokzatosan felteszik a kérdést: „Bízol bennem? Bízol bennem eléggé?". S te miért válaszolsz igennel? Ennyire alapozol arra, hányakat bánthatsz meg egy szóval, egy árva gesztussal? Rettegsz az utóhatástól, a következményektől? Nem kísértenek sokáig, buta ifjú! Ideiglenesek, mulandók, akár a reggeli köd az ősz beköszöntét jelezve, a nyári zápor, mely kezdetben menekülést, utána sóvárgást vált ki. Magunk sem tudjuk, mit akarunk!
Éppen ezért válaszolsz igennel? Vagy miért teszed? Pusztán kíváncsiságból, netalántán megfelelési kényszerből? A másik félnek ebből nem származhat kára, te sérülhetsz; mégis: feláldozod magad - miért teszed?
Gyengéden megsimítja arcod a szerelem, hatása alá kerülsz, ahogy réten játszó kislány a bódító virágillatnak, behódolsz a melegségnek, mint a védtelen gyermek a színeknek. Kezdetben minden szép, fel sem tűnik az a rózsaszín réteg, mely elfogult elmédet tompítja, s ha mégis, örülsz neki. Ki mondta, hogy így cselekedj? Figyelmetlenül? Ugyanis, légy résen, mert érzelmeid, mint legádázabb rosszakaróid felkeresnek, elhúzzák a mézesmadzagot, mikor teljesen a hatásuk alá kerültél, mélybe löknek. Saját kezükkel. Megbánás nélkül. Kacagva.
Ezzel szemben valamelyest mégiscsak változott a világnézetem. A szerelem ambivalens. Képtelenség csak a boldogságra összpontosítani, minden rosszat elűzni, úgy tenni, mintha soha nem vettünk volna róla tudomást, hiszen nincs fehér fekete nélkül, nincs nappal éj nélkül.
Nincs élet halál nélkül.
Létezhet olyan kapcsolat, oly magas szintű ragaszkodás, mikor mágnes módjára vonzzák egymást a felek? Eljátszván a gondolattal, mi sült volna ki, amennyiben Liammel maradok? Vagy... velünk jön? Könnyebb lenne a feladatra fókuszálnom, előrébb vinne ötleteivel, esetleg hátráltatná munkánkat?
Mert így... borzalmas. Úgy érzem, nem számít a tér - idő kontinuum, lehetünk mérföldekre egymástól, évszázadokra, mindez képtelen meggátolni, akaratlanul is érzékelem jelenlétét. Jóllehet, némely pillanatokban megtalálom elmém sötét bugyraiból a világos felé vezető menekülő utat, ilyenkor, felkapván fejem depresszív gondolataira, megváltozott világnézetére, sőt, függőségére, elképzelhetetlennek tartom, hogy a félhomályból van menekvés. A láthatatlan szálak, melyek elménket összekötik, szűnni, kifakulni nem akarnak. (Persze, saját erőmből, mesterségesen is véget vethetnék ennek az összeköttetés - típusnak, mégsem... mi van, ha segítségre van szüksége?)
„Teljesen mindegy, hiszen egy másodperc alatt nem tudsz visszautazni abba a síkba!"
- Damien - szólítom meg újra, s mint ki számított erre, fáradtan kifújja a levegőt. -, mit gondolsz, a szerelem áthághatja a természet törvényeit?
- Nem. Abszurdnak vélem ezt állítani egy fogalomról, minek létezése eleve kételyekbe ütközik. - igazítja meg magán kabátját.
- Ezt hogy érted? A fájdalom szintén elvont, mégis intenzíven mellbe tud vágni! - fújtatok.
- Csakhogy azt fizikailag érzed. Szerelem, mint tapintható főnév? - gondolkodik el ajak rágcsálva. - Mhm, nem. Nem győztél meg.
- Szóval, szerinted kitaláció. - összegzem.
- Nem ezt mondtam. - emeli fel mutatóujját kijavításképpen, jelezvén: ne forgassam ki szavait. - Csupán úgy vélem, mindez egy rossz definíció. Egy hibás értelem meghatározás. Elképzeléseim szerint túlzott rajongás alapfogalmát teszi ki, ami mind a jelenben, mind a múltban, mind valahol elveszve az időben, hatalmas galibát okoz. Istenítés okáért haltak meg milliók, és a sor egyre csak gyarapszik!
- Akkor... úgy gondolod, szerelmünkért nem áldozhatjuk életünket? - értelmezem homlokráncolva, orromat leheletnyit felhúzva.
- Nem. Elvégre... miért helyezzek valaki mást önmagam elé? Meghálálja?
- Nem, de...
- Tudod, a túlzott imádat soha nem tesz jót - veszi suttogóra a figurát. -, elvakít.
- Attól tartok, kedves fiam, nem ez az egyetlen dolog, mivel kapcsolatban figyelmünk nem lankadhat. - csendül egy erőtlen vénember hangja valahonnét a közelből, mire megugrom.
Nagyot nyelve körbekémlelek, tájékozottságom mégsem növekszik, egyedül testemen eluralkodó kellemetlenség, amiért a kelleténél nagyobb megpróbáltatást bírok a koponyákra. Ujjaimat morzsolva forgok körbe, míg Damien meg nem ragadja a karomat, száját fülemhez közelítve belesuttog, a megfelelő irányba fordít.
- Ott van.
Ajkaim meglepetésemben szétnyílnak, ahogy egy, a földön kuporgó vénember látványa vetül szemeim elé, ahogy szakadt, piszkos rongyruhában, hosszú, ősz és ápolatlan hajjal, leláncolt végtagokkal, mi mozgását korlátozza, több helyen felsértett bőrrel raboskodik egy látszólag alacsony szirt takarásában. Mégsem küllemétől, kitűnően funkcionáló hallásától hőköl vissza az ember, hanem foglalatoskodásától. Egy kupacba gyűjtve, régen élőkhöz tartozó fejek hevernek rendezetlenül, tőlük elkülönítve egy másik csoport, ahol a fehérre pucolt koponyák sorakoznak.
Kiszabadítom karom Damien szorításából, majd egy halk „Ne!" megszólítás figyelmen kívül hagyása után megindulok a vénember felé, aki maga elé meredve tapogatózni kezd a földön, kétségbeesetten. Segítőkészen felemelek egy mohák lepte darabot, azután óvakodva a kezébe nyomom.
Ahelyett, hogy a fejet venné el, aszott, véres mancsával megragadja kezemet, felsikoltok. Damien megindul, ahogy a szemem sarkából látom, azonban le kell intsem, hiszen az öreg nem tesz semmit, amivel épségemet veszélyeztetné. Tenyeremet az ég felé fordítja, mutatóujjával, melyhez piszkos körme tartozik, köröket rajzol bőrömön.
- Nala Shifter. - küszködi a szavakat. Nagyon kell hegyeznem a fülem ahhoz, megértsem, mit próbál közölni. Sokkal inkább nevezhető hörgésnek, keserves torokhangnak, mint emberi beszédnek, jóllehet, az illető kora sem könnyíti helyzetemet, sőt. Éppenséggel megnehezíti.
- Tes... tessék? - nyelek egy nagyot. - Nem értem, mit mondd!
- Ne szólj hozzá, Nala! - sziszegi unokatestvérem hátam mögül. Szilajon megindul, mire valami olyasmi történik, mire egyikük sem számít.
- Vigyázz a koponyákra, szemtelen áthaladó! - dörgi ezúttal erőteljes hangon az öreg. - Népem ez, melyen koszos lábaddal tipródsz! Megsínylődték testvéreim, ó, ti szegények, mindazt az árulást, melyet a gyilkos király átkozott porontya vétett ellenünk!
- Most kiről beszél? - kérdezem falfehér arccal. Meg vagyok róla győződve, amennyiben a fiú nem kotnyeleskedik bele mondandómba, nem sérti meg a vén láthatólag már - már szentté avanzsált halottait, megpróbáltatás nélkül is választ kapnék, egyszerűen, puszta szavakkal.
- Koszos? - köpi a szavat undorral a hangjában. - Már megbocsásson, Mister, mégis azt kell valljam, nem én ülök mosdatlanul ezeken az... izéken.
- Hogy merészeled? - morajlik hangja.
Hosszú körmeit húsomba vájja, mire felnyögök. A hirtelen szúrással együtt szűnik meg látásom, vakon guggolok a vak előtt. Ebben a pillanatban Damien artikulálatlan ordítására kapom fel a fejem, mégse tudom, merre forduljak. Nagyobb zörgéseket generál, felszisszen, azután az öreggel kezd el ordibálni, amiért kioltotta szeme világát.
- Nem vonom vissza, buta fiú! Ez egy elmecsapda, mégiscsak illő lenne tudnod szabadulni belőle, vagy csak a szád járt? Így élem mindennapjaimat lassan kétszáz éve, bűnhődj hát te is!
Vészesen kutakodni kezdek gondolataim közt, felelevenítem mindazt a tudást, melyet a fiútól szereztem - aki mégis, valamilyen furcsa okból kifolyólag nem tud szabadulni -, mindazokat a tanácsokat, gyakorlati feladatokat, melyekkel Derek próbált a megoldásra vezetni hasonló helyzetekben. Mindvégig azt kell szem előtt tartanom, ez nem a valóság. Legkisebb eltérések után kutakodom, elképzelem, mintha ez a fekete köpeny egyszerű, épített fal lenne. S mint tudom, mit egyszer létrehoztak, el is pusztítható. Négyzetmilliméterenként fésülöm át a felületet, Damienről lemondva, hiszem a srác, valahol távolabb éppen mérgét vezeti le (feltehetőleg egy faágon).
Nagy izgalmamban, ajkamat benedvesítve bukkanok rá egy szikrázó foltra, ahol mintha fodrokban esne látásomra a fekete szövetdarab. Elképzelem a kezem, amint lerántom ezt a burkot - a fény vakítóan tör utat hozzám.
Damien lihegésére leszek figyelmes, hátrapillantván a vállamon azt látom, az egyik fa törzsének veti hátát, természetellenesen zihál, közben két térdén támasztja meg súlyát.
- Helyesen döntöttem. - fut barázdás mosolyra az öreg vékony, fakó szája. - „S minő saját családjának ontja ki vérét, gyermeke megfoganásával erejét veszti. Világok elkülönítése a szer, hogy mindezt visszaszerezze... Még jőni fog egy kor, útjaik egymásba fonódnak..." - regéli.
- „Midőn, saját kezűleg, ismételten saját vérükkel öntik földjeinket, bőséget, termést hozva rá. Örök nyugalmat." - fejezi be Damien fojtott hangon.
- M... meghalok? - súgom kétségbeesetten egy szánó tekintetért esedezve.
- Kezdjünk mindent az elején, Puella Malum!