Shapeshifter ₪ Teen Wolf

4. Rész: Az ismeretlen

Eléggé abszurdul hangzik ez az egész „átállok a jó oldalra” duma; lehetetlen. Liam abban reménykedik, hogy egy napon a falkájuk tagja leszek – életcélommá lövöm ki azok megvédését, akik nem képesek vigyázni magukra. De ez nem én vagyok…
Alapjában véve semmi olyanról nem lenne szó, hogy pusztulást szeretnék okozni, vagy végezni az emberekkel. Jóllehet Scottnak első látásra démonnak tűntem, főleg azután, hogy használtam rajta nogitsune képességemet.
Azonban sokkal rosszabbul is járhattak volna. Megváltás vagyok hozzájuk képest… Csak ismerni kell a különbséget egy alakváltó és egy suttogó között. És tudni kell viszonyítani.
Liam békés szuszogását hallom magam mellől; arca velem szemben van, ahogy alszik. Őt nézem. Örülök neki, hogy nincs ébren, hogy kizárta a jelen eseményeit, mert ha tudtában lenne, mit művelek, megint hamis dolgokat képzelne… Nem volt semmi olyan megnyilvánulásom, amivel alátámasztottam volna azon elméletét, miszerint tetszik nekem.
Hosszú szempillái megrebbennek, ahogy rémálmával küszködik. Nyöszörögni kezd. Hirtelen elhatározásomból véget szeretnék vetni kínlódásának, de nem tudom, hogyan.
- Sss. – nyugtatom, és a haját kezdem simogatni. – Nincs semmi baj. Itt vagyok.
Egyre gyorsabban és gyorsabban emelkedik mellkasa. Megijedek. Fel nem ébreszthetem, de akkor mégis mit csináljak? Végső elkeseredésemben a tudatába hatolok, és megváltoztatom álmát. Az eddig égető, hihetetlen gyorsasággal terjedő tüzet, amelynek mind a barátai, mind a családtagjai áldozatául estek, most egy békés emlék váltja fel. Legalábbis azt hiszem…
A korábbi lány képét – akivel csókolózni láttam – próbálom betuszkolni tudatába, azonban agya elutasítja a próbálkozásomat. Egyre inkább kétségbe esem – mindjárt felébred!
Dühödten fújtatok egyet, és felülök az ágyban, hogy jobban rákoncentrálhassak. Hamiskásan elmosolyodom, minden mindegy alapon. Ha az irányítórendszer nem fogad el egy megtörtént, akkor boldog pillanatot, mi van, ha új emléket cseppentek tudatába? Egy örömteli, hétköznapi délutánról, ahol levakarhatatlan a mosoly az arcáról. Fagyizunk.  Liam és én. Nem tudom, mi vezetett odáig, hogy ilyen aljas dologgal próbálkozzak… ilyen övön aluli ütést vigyek be.
De ettől megnyugszik. Lába közé gyűri takaróját, mellkasa ismét egyenletesen emelkedik. Én is megnyugszom. És ez a felszabadult pillanat csak úgy tovaszáll, mikor meghallom Liam hangját.
„Néha tényleg azt kívánom: bárcsak süket lennék!” – mérgelődöm a fejemet rázva.
- Nala. – nyöszörög. – Milyen fagylaltot kérsz?
- Csokisat. – felelem a számat rágva.
- Szeretem… a csokisat. – keze a mellette levő üres helyen kezd el siklani felém. – De téged… jobban… szeretlek.
„Bassza meg!” – a fejemet ütöm. „Most mégis mihez kezdesz, észkombájn?”
Ujjaimat tördelem… mégis mit csináljak? Ilyenkor mit illik válaszolni? És egyáltalán, miért vagyok ilyen hülye? Nem tudtam volna egy lacrosse – os emléket előásni?
Hát persze, hogy nem! Az túl könnyű lett volna, nem igaz, Nala?
- Én is… khm… bírlak. – a homlokomat ráncolom, a reakcióját várom. Látszólak megelégszik a válaszommal, mert belefúrja arcát a párnába, és abbahagyja a motyogást.
Olyan édesen aludszik. Arcvonásai kisimulnak, egyetlen ránc, barázda sem gyűri be homlokát. Szája sarkában apró mosoly bujkál. Akárhányszor szemügyre veszem ezt az arcot, arra gondolok: miért az ő tudata nyílt meg? Nem kellett volna megtörténnie, és akkor nem okoznák akkora csalódást neki. Tisztában vagyok vele, Beacon Hills mekkora – és milyen mértékű – csapásra számíthat… mégis… Liam ajkait pásztázva mélyen örülök neki. Hogy mellette fekhetek… hogy kiszabadított… hogy törődött velem és most is gondomat viseli.
Elmosolyodom a kaján gondolatomtól. „Mégis akkor lennék a legboldogabb, ha ajkát ajkaimon érezhetném.”
Úristen, nem! Nala azonnal fejezd be! Kipattanok az ágyból, és ekkor veszem észre, hogy egy szál alsónadrágban és Liam egyik pólójában vagyok. Oké, nem akarom tudni, hogy került rám!
Valami normális viseletet kell találnom. Körbe nézek a szobában, és meglátom a sarokba hajított szatyrot. Ruhák; odasétálok hozzá, és fúrni kezdem. Lányruhák, ha jól látom, pont a méretem. A táskában csak nadrágok és felsők vannak, ezért Liam alsójában maradok.
Lerobogok a lépcsőn; nincs időm körülnézni a házban. Az ajtó zárva van. Jóllehet, a kulcsot megtaláltam, mégis ha kiengedem magam, nem tudom visszazárni az ajtót belülről. Azt sem akarom, hogy Liam védtelen maradjon. Besétálok a konyhába, kinyitom az ablakot, és kiugrom rajta. Majd beljebb húzom az ablak szárnyát, mintha mindvégig csukva lett volna.
Futni kezdek. Igazából fogalmam sincs, merre tartok. Itt az ideje, hogy életembe először kiürítsem a fejem, és ne aggódjak semmin. Ne a hasznot nézzem mindenben.
Egy kis idő elteltével éreztem minden izmom a combomban, és megerőltetett tüdőm gyors összezárulását és kiengedését.
Jó fél óra futás után, mikor már képtelen vagyok gondolkodni, lelassítok. Kapkodva próbálok levegőhöz jutni. Lehajolok, kezeimet térdemen pihentetem.
Hirtelen történik. Csak úgy: a semmiből. Zöld szemeim sárgán felvillannak; valami az előttem álló épület felé vonz. Beacon Hills gimnázium – ez van az iskola előtti hatalmas kőtömbre írva.
Belököm a duplaszárnyas ajtót, legnagyobb meglepetésemre kinyílik. Sétálni kezdek a kihalt folyosón. Magam sem tudom, hová igyekszem. Olyan érzésem támad, mintha egy láthatatlan erő húzna maga felé… a karmai közé; és én vagy engedek a hívásnak, és megtudom: miért történik ez az egész, vagy most nyomban megfordulok, elmegyek, és fúrhatja az oldalam a kíváncsiság.
Természetesen az első opciót választom.
A szekrények mentén végig haladva ujjaimat végig húzom jéghideg felületükön.
Zúgó hangokat hallok, ami egyre csak erősödik, mikor megállok egy ajtó előtt. Fejemet felfelé döntöm, és elolvasom a „Könyvtár” feliratot.
Habozás nélkül belököm az ajtót. A furcsa hang elhal. Belépek a sötét könyvsorok közé, és polcok közt sétálok. Szépirodalom, történelem, krimi, szerelmes regények, horror, ifjúsági irodalom, filozófia… mitológia.
Természetfeletti.
Ezeken a szavakon megakad a szemem, és rögtön lekapom az egyik könyvet. Nem számítok ekkora súlyra, ezért kicsit megrogyom, ahogy próbálom visszaszerezni az egyensúlyomat. Gyorsan odaviszem a legközelebbi asztalra, és levágom rá. Hangos csattanás visszhangzik a teremben.
Leülöm. Vadul kalapáló szívvel fellapozom a könyvet. Szemeim az első sorokra tapadnak. Meg nem állok az olvasással addig, mígnem az „Alakváltókról” című fejezethez nem érek.
- Látom megtaláltad, amit kerestél. – szól egy ismeretlen hang a lépcsőn túl, valahonnan felettem. Egy hatalmasat ugrok ijedtemben. Kapkodom a fejem, próbálom megtalálni a hang tulajdonosát, de túl nagy volt a félhomály.
Szemeim sárgán felvillannak. Egy alak körvonalait veszem ki. Egészen addig azt hittem, ember, míg fel nem villantja az ő sárga szemeit.
- Mondd csak – szól kedélyesen. Hangjától feláll a szőr a hátamon. –, érdekes az olvasmány?
Karmaim kipattannak, ahogy átváltozom. Heves mozdulataimmal a széket felborítom.
- Nyugalom, csak beszélgetni szeretnék!
Kilép az árnyékból, hogy megtekinthessem gyönyörű, férfias arcát.