Shapeshifter ₪ Teen Wolf

Ébredés

Klausztrofóbia. Légzészavar.
Szaggatottan veszem a levegőt, egyre gyorsabb ütemben emelkedik a mellkasom. Pánikroham? Nem... nekem az nem árthat.
Meg kellett volna halnom. Mégis itt vagyok, a hullaházban. Egy dobozban.
Kezdetben még erős elszántságot éreztem, hogy kijussak; püföltem a fémdoboz tetejét, rúgkapáltam, ordítottam, mígnem sajgott az öklöm, feldagadt a bokám és elment a hangom.
Ekkor vettem tudomásul, hogy nem jutok ki. Elvégre egy olyan (nem) épeszű embert mondjatok, aki elszántából, saját akaratából szívesen tartózkodna egy hullákkal telepakolt szobában. Na, éppen ez az - senki.
Idővel azonban - azon kívül, hogy a rohadt bűz alapján megpróbáltam beazonosítani, hány társammal tartózkodom itt - új elfoglaltságot találtam. Pontosabban inkább az elfoglaltság talált meg engem.
Feküdtem - mi mást csinálhattam volna? - mikor egy fiú képe vetült elém. Bele láttam a gondolataiba. Az álmaiba. És mint a legtöbb ember, én is azon gondolkodtam, hogyan használhatnám ezt ki.
Magas, haja sötétszőke, néhol már egészen barna, szeme színe kék. Tizenhat éves.
Sportol. Egy emléke suhan el a szemem előtt, ahogy éppen beviszi a győztes találatot. Nem nagyzol azzal, hogy a tömeg őt éljenzi, csak féloldalasan elmosolyodik. Meg kell hagyni, megnyerő a mosolya, bármelyik lány oda lenne érte. Még én is... ha nem lenne más tervem vele.
Egy lány hajol fölé, megcsókolja. A nevét suttogja: Liam.
Gyorsan tovább megyek ezen a gondolaton. Egy az, hogy semmi kedvem látni, egyszerűen nem érdekel - most biztos nem, mikor minden egyes lélegzetvételemért meg kell harcolnom -, másrészt mindenkinek a privát ügye, mit csinál szabadidejében.
Telihold van. Beacon Hillsben a legveszedelmesebb időszak. Ilyenkor a természetfeletti lények hatalmuk teljében járnak az utcán... vagy egy, a külvilágtól elzárt helyen próbálják kordában tartani a bennük folyamatosan lappangó, meg nem szűnő dühöt. Liam a másik csoportba tartozik. Egy magas, sötétbarna hajú fiú - tincsei már - már feketék -, tetovált karral a falhoz löki őt.
- Liam, hallasz? Figyelj rám... le kell nyugodnod!
Addig próbálkozik feleslegesen, míg Liam szemei sárgán felvillannak, előjönnek agyarai, az orrcsontja megváltozik és némi bónusz szőrzetet is növeszt. Hatalmasat ordít. Az emlékezetem elhiteti velem, hogy mindez valóság, így az erőteljes hangtól a fülemhez kapnék, ha meg tudnék mozdulni a fojtogató fémkoporsómban.
Liam vérfarkas.
A tetovált srác sem hagyja magát, épp mikor Liam fellökné, hogy elrohanhasson, átengedhesse magát a telihold hívásának, a fiú erősebb fogást talál rajta, és a földhöz szegezi. Szeme felvillan... vörös.
Alfa. Az ő alfája.
Az eddig vergődő Liam lenyugszik, lehajtja fejét. A srác egy hatalmasat üvölt, vonít, ha ez lehetséges, még hangosabban, mint a béta.
A fejembe hatol a hangja, egyszerűen nem bírom tovább, úgy érzem ki kell jutnom innen. Minél hamarabb.
Sikítok. Ami nem épp a legjobb ötlet jelen helyzetemben. A hanghullámok visszaverődnek a fémdoboz oldaláról... Túl... hangos... elég volt... nem bírom... tovább!
Bármit megteszek, hogy kijuthassak innen.
Ismét behatolok Liam fejébe, viszont ezúttal nem hagyom a gondolatáramlásának, hogy magával sodorjon.
- Liam, gyere ide, segíts. Ments meg. Hozz ki innen, kérlek!
Az ő szemével látok, előttem a lacrosse pályát jelző fehér vonalak elhomályosodnak. Feszült csend telepszik kettőnk közé. Érzem a zavarát. Fél. Tart tőlem, és mégis megkérdezi:
- Hol... hol vagy?
- A kórházban.