Shapeshifter ₪ Teen Wolf

6. Rész: Vegyészek

Egy árva "Menj el!" vagy "Takarodj!" sem hagyja el a száját; én mégis otthagyom. Egyedül, kettesben a gondolataival.
Könnyáztatta arccal dörömbölök egy ismeretlen ajtón. Csak remélem, hogy nogitsune képességeim nem most hagynak cserben.
Gyilkos tekintete villan rám ebben a hajnali órában. Mikor tüzetesebben végig mér, arcvonásai lágyulnak - felismert.
"Azta Raeken, de gyorsak vagyunk ma..."
- Történt valami? - bunkó. És én még azt hittem, nála vigaszra találok. Meg kell tanulnom végre: ezen a rohadt Földgolyón csakis magamra számíthatok. - Tudtommal a suttogókról semmi hír, akkor miért zaklatsz?
- Csesződj meg! - vágom a képébe. Megfordulok, készülök elmenni, de megragadja a csuklómat, ezzel arra késztetve, hogy maradjak, a szemébe nézzek. - Mi van? – mordulok.
Letörlöm könnyes arcom a pólómmal.
- Gondolom volt valami célod azzal, hogy eljöttél hozzám. - mondja. Arcára diadalittas mosoly ül ki, amit szívesen letörölnék képéről.
- Ja, eredetileg azért jöttem, mert nincs hova mennem...
Felhorkan, ezzel félbeszakít.
- A szőke herceged kidobott? - gunyoros mosolyra húzza ajkait. - Mégsem kezeled olyan jól a helyzetet, mint állítottad?
- Miattad van, te rohadék! - csuklómra esik a pillantásom, és a húsomba mélyedő körmeire. - Most pedig engedj el, mielőtt leharapom a mancsodat!
Szépen lassan lefejti görcsös ujjait, a pizsamája zsebébe nyúl, és nekem vág valamit. A tárgy mellen talál; hangos csattanással ér földet.
Lenézek rá, és egy telefon hever előttem.
- Ez mi? - kérdezem.
- Öhm... amennyiben nem ismered fel a készüléket: ez egy mobil. – tájékoztat. - És arra használják, hogy elérhessék egymást az emberek akár nagyobb távolságból is.
"Áldom azt a zseniális eszedet, Theo Raeken!"
- Na, ne mondd! - érdesen felnevetek. - És miért is vágtad nekem?
- Azt hittem, elkapod. - vonogatja a vállát.
- Amint látod: mégsem! - kezd felmenni bennem a pumpa.
- Jó, bocs, nem én tehetek arról, hogy ilyen béna vagy! - tesui fel kezét védekezőn. - Egyébként azért adtam, hogy elérj a gimnáziumban bármikor. Mégsem lenne jó ötlet, ha együtt látnának minket.
Bólintok; végül is igaza van.
- Jó, és beengedsz? - térek a lényegre, mert ez látogatásom fő célja.
- Megtenném - beletúr a hajába. -, de vendégem van.
"Hát, ezt nem hiszem el!"
Ebben a pillanatban léptek zaját hallom bentről.
- Mondtam már, hogy maradj fent! - kiált át a válla felett indulatosan.
"Milyen bájos!"
- Soha nem fogom megérteni ezeket a libákat! - fújtatok. - Komolyan elviselik, hogy így bánsz velük, csakhogy lefeküdjetek?
Széles mosolyra húzza száját, karjait széttárva, amolyan "ez van" stílusban.
- Ilyen jó vagyok.
- Persze. - hagyom rá fanyarul mosolyogva.
- Ha gondolod maradhatsz, és megnézheted. - perverzül vigyorog. - Vagy kipróbálhatod.
- Álmaidban, Raeken! - megfordulok, és lesétállok a lépcsőn. - Kösz a telefont! - kiáltom át a vállam felett.
- Biztos nem maradsz?
Fáradtan felsóhajtok.
- Egyszer, Raeken, egyszer.
- Vigyázz, még szavadon foglak! - majd becsukódik mögöttem az ajtó.
Lefutok a lépcsőn. Gondolataim sebesen cikáznak. Beletúrok barna hajamba; akaratlanul is az erdő felé vezetnek lépteim.
Most hova a francba tovább? Merre menjek? Kihez? Hol fogok aludni?
Scott "elfoglalt", Theo – val egyetemben, Stiles eleve kivolt Liam éjszakai hívása miatt, képzelem, mennyire begőzölne, ha beállítanék hozzá.
"Inkább hagylak aludni, nudista!" - a gondolatra felnevetek. Elképzelem szarkasztikus fejét, ahogyan mindennapi beszólásai áldozatául esek. Bírom őt, kedvelem Stiles.
"Állj!" - pofon csapom magam. "Te nem gondolhatsz ilyeneket, Nala! Jegyezd meg: nem barátkozni vagy itt; meg kell mentened Beacon Hills – t! Nem vallhatsz kudarcot"
Igen, ez így van rendjén. Nem szeretek senkit, és ők sem szeretnek engem. Nincs egy árva lélek, akivel jól kijönnék... pláne, akihez vonzódnák.
Éppen ezért besétállok a fenyőfák közé; addig bolyongok, míg meg nem találom az elhagyatott faházat, mely egykoron komoly károkat szenvedett a tűztől. Látszanak rajta az égésnyomok.
A deszkák nyikorognak súlyom alatt, ahogy a verandán állok. Bekopogok, és várok.
Rövidesen hangos kattanást hallok, egy csörrenést - mintha kibiztosítaná fegyvereit, kioldaná az ajtó zárjait -, majd résnyire nyitja azt, épphogy csak belátok válla felett a lakásba.
- Mi van? - kérdezi. Bunkó stílusa vegyül az álmossággal.
- Nincs hova mennem. - válaszolom lehajtott fejjel.
Felsóhajt. Tudja, mi a helyes, mit kell tennie; és én is biztos vagyok következő lépésében.
- Gyere. - kitárja az ajtót, és beenged rajta.
• • •
- Még mindig nem értem, hogyan tudtál rávenni minderre... - zsörtölődik mellettem Derek, amint a gimnázium ügyintézőpultjához lépünk.
- Segíthetek valamiben? - darálja a betanult szövegét a negyvenes éveiben járó, szemüveges titkárnő unott arccal.
- Igen, köszönöm. - Derek erőltetetten elvigyorodik, ami inkább hat ijesztőnek, mint hívogatónak. - Szeretném beíratni a... az unokahúgomat az Önök intézményébe. - esetlenül átölel. A színjáték fájdalmait azzal vezeti le, hogy a karomba mélyeszti körmeit. - Arról áradozik a kis drága már egy hete, hogy mennyire megnyerte őt az iskola.
- Aham. - ennyi érdeklődés telik a pult mögött ülő asszonytól. - Itt ez a nyomtatvány, kérem, töltsék ki, azután megbeszélhetnénk a formalitásokat, és az unokahúga be is ülhetne a második órára. - nyújtja apapírköteget.
Derek átveszi, majd a legközelebbi székeken foglalunk helyet a titkárnő kis zugával szemben.
Ma hajnalban, közvetlenül Derek házánál való felbukkanásom után, minden erőmmel arra törekszem, hogy találjak egy apró lyukat, rést, akár repedést a falán, mellyel a tudatát védi képességeimmel szemben. Próbálkozásaimat Derek azonban észrevette, kilökött a fejéből; azután fájdalmában a földre rogyott. Ezt a pillanatnyi gyengeséget használtam ki, még intenzívebb támadással vetettem bele magam elméjébe.
Ez esetben valami mással próbálkozom. Nem sodródok az emlékképek áradatával - nem tájékozódni akarok. Egy, az én tudatomból kiszakított képet gyömöszölök a fejébe.
Nem parancsot, nem utasítást - ahogy azt Theo javasolta.
Csupán átadom minden gondolatom, megmutatom neki az újonnan megélt dolgokat az én szemszögemből. Egyedül a Theo – val való találkozásom emlékét nem kötöm az orrára.
Azt akarom, értse meg, miért és hogyan kötöttem ki nála. Azt szeretném, ha megkedvelne.
Gyenge ember vagyok, tudom, de egyre nehezebben küzdök meg a hirtelen feltörekvő érzelmi hullámok áradatával. Néha már úgy érzem: maguk alá temetnek egészen; és a küzdelemből nem kerülhetek ki győztesen.
A papírok kitöltése után "nagybátyám" megbeszéli a titkárnővel az - állításuk szerint - nem rám tartozó dolgokat.
Elveszem az órarendem, és elköszönök Derektől. Jó pár lépést megteszek, mikor rájövök: nincs meg Derek telefon száma. Elkérem tőle, és gyorsan bepötyögöm Theo mobiljába. Vagyis az enyémbe...
Az első tanítási óráról valóban lekéstem - ahogy azt az asszisztens mondta -, ezért a második órám tantermét keresem.
Kezdő kémia. Nekem való.
Ahogy átlepek a küszöbön, eláll a lélegzetem, és fuldokolva felnevetek. Kettes padok vannak a teremben, a fiú mellett nem ül senki. Lehajtott fejével a füzetét tanulmányozza, akkor emeli rám tekintetét, mikor lecuccolok mellé. Megdöbben, lefagy; nem is kicsit. Nem kell mondanom, élvezem a helyzetet, és minden percét ki is használom.
- Áruld már el nekem, Stilinski: ha az idei évben érettségizel, miért van kezdő órád a második évfolyam tanulóival?
- Na, most hagyjál békén, holdkóros! - ezzel a becenévvel a lelkembe tipor. Érzem, ahogy gyenge, szerető szívem darabokra hullik. Na, meg a nagy...
- Most komolyan, miért vagy itt? - kérdezem (szerintem) viszonylag normálisan.
- Mert a kémiához annyit konyítok, mint Derek a jómodorhoz. Vagy Theo a tisztességhez. - ismeri be. Tekintete vadul pásztázza a leírt sorokat, képleteket.
- Találó példa. - biccentek.
Ebben a pillanatban lép be a tanárnő az ajtón fehér laborköpenyében. Rögtön megakad a tekintete rajtam.
- Úgy látom, egy új diákkal bővült a körünk. – mosolyog kedvesen. - Mutatkozz be, kérlek!
- Nala Shifter vagyok...
- Shifter? - kérdez vissza, mire bólintok. - Milyen furcsa vezetéknév. Nem számít. - legyint. - Hol tanultál ezelőtt?
Megáll bennem az ütő.
"A hullaház számít?"
- Öhm... hogy hol? - nyögöm.
- Nala magántanuló volt. - segít ki Stiles.
"Kösz, nudista!" – küldöm el neki az üzenetet gondolatban. Akkor tudom, hogy megkapja, mikor megborzong mellettem, és ugrik egy aprót a székén.
- És hogy ment a kémia, Nala?
- Remekül. – vágom rá gondolkodás nélkül. - Ez volt a kedvencem. Nagyon érdekel ez a tantárgy.
- Ennek igazán örülök! - csapja össze két kezét a tanárnő, majd tekintete körbejár az osztályon. Következő szavait már mindenkinek intézi. - A mai órán, ahogy azt már említettem kísérletezni fogtok. Először bemutatom jómagam, majd felírom a reakcióegyenletet, hogy tudjatok miszerint haladni. Értelemszerűen ez egy csoportmunka, a párotok a szomszéd tanuló lesz.
Beharapom alsó ajkam, Stiles fanyar arckifejezéssel fordul felém.
- Ugye, fogalmad sincs, mi az a vegyésztan?
- Őszintén? - felhorkantok. - Életemben nem hallottam.
- Na, bassz!
Stiles előre hajol, megfogja a kémcsőállványt, és közelebb húzza, majd kettőnk közé helyezi.
- Ezt megszívjuk. Rohadtul meg fogjuk szívni. - morogja. Lábaival megállás nélkül dobol a padlón. - Nem húzhatnak meg megint! – pánikol.
- Nyugi, Stilinski! - simítom meg a vállát. - Először inkább hallgassuk meg mit mond a tanár, hmm?
- Ah, oké, jól van. - tenyerébe temeti arcát. - Igaz, hallgassuk meg. - kezétől csak a motyogását hallom.
- Rendben van - szól a tanárnő. Vegyészszemüveget visel, előtte legalább egy tucat lombik, különböző színű tartalommal. -, kezdjük is el, hogy beleférjetek az időbe! Most akkor a kalcium - acetiliddel kezdjük...
Kikapcsol az agyam. Kétségbeesetten Stiles felé fordulok, aki az idegbaj határán áll. Egyre gyorsabb ütemben dobog lábával. Kezd az idegeimre menni. Hogy jegyeznék meg bármit is, ha ez a nudista egyszemélyes dobkoncertet tart mellettem?
Bele rúgok.
- Hagyd már abba! - sziszegem a fogaim között. - Nem értem, mit mond!
Stiles nyöszörögni kezd. Nem tudtam eldönteni: fájdalmában csinálja mindezt vagy kétségbeesésében?
- Mi a francot csinálsz, te idióta?
- Nagyon fáj a lábam. - fejét a padra hajtja, úgy "sír" tovább.
- Na, jó! Elég volt! - fordulok felé az indulattól kicsattanva. - Nem fogom hagyni, hogy megvágjanak megint, Stilinski! Gondolhatod rólam a legrosszabbakat, nem érdekel, de én most segíteni fogok neked, ha tetszik, ha nem! Úgyhogy fejezd be az önsajnálatot, és tegyél érte te is valamit! - Stiles szavaimtól fellelkesülve a tanári asztalhoz sétál, kezébe kapja a (szerinte) szükséges anyagokat.
"Na, ebből mi lesz?"
Levágja magát mellém, a kémcsövek, tartalmukkal együtt majdnem a földön kötnek ki.
- Hogy kezdjük? - kérdezi. Megnyalja ajkait.
- Mi? Tőlem kérdezed, nudista? Nem tűnt fel neked, hogy mindössze négy napja élek? - közelebb hajolok hozzá, visszafogom fellobbanó dühöm. - Miután felébredtem a három éve bekövetkezett halálomból!
- Jól van, oké... – teszi fel a kezét védekezőn. - De tisztázzunk pár dolgot. Egy: nem hívsz többet "nudistá" - nak...
- De igen. - bólintok.
Szúrós szemekkel néz rám.
- Kettő: nemcsak az én osztályzatom múlik a kísérleten, hanem a tiéd is. - tájékoztat.
- Stilinski, elhiheted, hogy engem rohadtul nem érdekel, milyen jegyet kapok. Nem leszek kémikus! - röhögök fel kétségbeesetten.
Ahogy körbe fordulok a tanteremben, azt láttam, hogy rajtunk kívül mindenki tudja, mit kell tennie.
Azután itt ülünk mi, Stiles - szal; én, aki azon agyalok, hogyan segítsek a nudista barátjának - igen, jól láttad; nem tagadom tovább, az érzelmeim felülkerekedtek! -, és ő, aki bambán bámul át a lombik üvegfalán.
"Így szeretne rájönni a megoldásra?" - homlokráncolva pásztázom.
Ebben a pillanatban megrezzen Theo telefonja a zsebemben. A tanárnőre pillantok, aki éppen dolgozatokat javít. Tökéletes.
Előhalászom a készüléket; a kijelzőn ez áll: egy olvasatlan üzenet. Feloldom a telefont, és megnézem.
Theo – tól jött: "Ráérsz most?"
"Nem" - pötyögöm be. "De nem tudod véletlenül, hogyan kísérletezzünk kalcium - acetiliddel?"
Rögtön érkezik a válasz. "Fogalmam sincs. Kit értesz "mi" alatt? Te és...?"
"Stiles."
"Sok sikert!" - szinte hallom ahogy ezt mondja, szavaiból csak úgy csöpög a gúny, a szánalom.
"Segíts már, Reaken! Tudtommal szövetséget kötöttünk."
"Igaz... A suttogók legyőzésére, nem kísérletek sikeres elvégzéséhez."
"Csezd meg! Most mit csináljak?"
"Használd a képességeidet, találd fel magad... tudom is én?! Nem tudok segíteni, nekem ahhoz túl nagy a távolság, hogy a fejükbe másszak."
Elkerekedik a szemem. Hogy Theo Raeken, a kiméra mások tudatába hatoljon? Azt gyanítottam, hogy vérfarkas. Viszont más természetfeletti lény nem képes gondolatokat olvasni, csak a...
Hát, persze! Azért olvastatta velem az éjjel azokat a könyveket az elme démonjairól. Vagy arról, hogyan jön létre egy ilyen lény.
Az egyik szülőm nogitsune volt; Theo – ból a Rettegés Doktorai csináltak kimérát - ugyanazokkal a képességekkel, amikkel jelenleg én rendelkezem.
"Tanítás után a lacrosse pályánál." - küldi, erre azonban nem válaszolok semmit.
Furcsa hangra leszek figyelmes. Félve körülnézek, keresem a zaj forrását. Oldalra fordítom fejem, és a nyöszörgő, előre - hátra hintázó Stiles - szal találom szemben magam.
- Mit csinálsz, te hülye? - rivallok rá.
- Nem tudom, Nala. Kétségbe estem. - a hajába túr. - Ha megbuktat, nem vesznek fel az egyetemre. Így is azzal a feltétellel adott esélyt, hogy ebbe az osztályba járjak kémiára, ha javítok. Fejlődést akar látni, és ez az utolsó esélyem, basszus!
- Nyugodj meg! - simítok végig karján. - Tudom, hogyan segíthetnék. - rám néz, a szeme felcsillanik. - Csak mutass rá a legjobb tanulóra!
- Hmm... talán ő az. Ha jól emlékszem, Sydney - nek hívják. – bök a szőke lányra az első sorban.
Elképzelem, ahogy tudata ajtót nyit előttem, invitál, hogy belépjek. Mintha csak szívességből matatnák a fejében - ő szeretné az egészet.
Emlékképek hada záporozik rám, mentális fájdalmat okoz, gátolja a tovább jutásom.
A legtöbb ember tudatába könnyű bejutni. Nincsenek tisztában a természetfeletti létezésével, ezért úgy gondolják, nincs mitől tartaniuk. Óvatlanná vállnak, ami az én dolgomat csak megkönnyíti.
Sydney azonban keményebb diónak bizonyul; nem úgy, mint első ránézésre.
Pontosan tudom, mit akarok elérni, csakhogy emlékei fellázadnak ellenem. Én vagyok az idegen test szervezetében. Úgy érzem összenyomnak egészen, mígnem sikerül találnom egy aprócska rést, és bemenekülök a menedékhelyre.
Szemem sarkából látom, hogy Stiles mozdul, a kezét nyújtja felém. Mikor megérinti vállamat, lerázom magamról. Lehunyom a szemem, próbálok jobban koncentrálni, mint valaha. A fejem elképzelhetetlenül hasogat, de én nem adom fel. Nyomulok előre mindaddig, míg meg nem kapom a kívánt információt.
Tapogatni kezdem az asztal felszínét lapért és írószerért kutatva. Stiles elém nyomja füzetét, kezembe ceruzát ad.
Így, csukott szemmel firkantom le a folyadékok neveit, amelyeket bele kell kevernünk az oldatba.
Kinyitom a szemem; a fejfájásom megszűnik, fellélegzem – újra kapok levegőt. Tüdőm mohón szívja be, majd kifújom.
Egyszer csak hangos szipogásra leszek figyelmes, azt látom: mindenki odatömörül az első padhoz. Már akkor hatalmába kerít valami furcsa érzés, mikor Sydney még nem fordul meg.
- Sss. Nincs semmi baj! – térdel előtte a tanárnő. A megnyugtatásával próbálkozik. – Gyere, elkísérlek a gyengélkedőre!
- Itt van! – ordítja. Hörgi. Vadul csapkod össze – vissza; rúgkapál, ezzel harcolva ki magának egy kis teret. – A fejemben van! Segítség, valaki… - könnyek záporoznak szeméből, taknya – nyála folyik szegény lánynak. – Szedjétek már ki innen!
- Sydney, drágám, nyomban segítünk rajtad! – a riadt pedagógus karon ragadja az akkor már földön hánykolódó diákját, és a kijárat felé vezeti. – A többiek addig fejezzék be a kísérletet! Amennyiben bármelyikőtök el meri hagyni a tantermet, garantáltan kicsapatom a gimnáziumból!
- Fáj, uram isten, de fáj! Benn van a fejemben…!
Osztálytársaim szót is fogadnak az utasításnak, amin meglepődöm.
Stiles – ra pillantok. Érzelmeivel viaskodik. Mérhetetlen fájdalmat olvasok ki szeméből, minden porcikájával sajnálja azt, ami Sydney – vel történt – azzal szintén tisztában van: miatta tettem mindezt.
Másrészről a saját jövőjével kell foglalkozni; most nem állhat le tökölni, egy döntés határozza meg élete hátralevő összes napját. Éppen ezért törekednie kell a helyes választásra.
- Hé – rám emeli tekintetét. –, jól van. Csak megijedt.
Bólint. Mindezt úgy teszi, mint aki nagyon is hinni akar… csak éppen tisztában van vele, azért hazudok, hogy ne fájjon annyira neki.
Az állványon egy lombik van, benne csapvízzel. Stiles kettőnk közé húzza füzetét. Elolvassa az első hozzávalót, megfogja, majd a kémcső tartalmának majdnem egészét az átlátszó folyadékhoz önti. Homlokráncolva nézem egy darabig, mit csinál, azután én is csatlakozom hozzá.
Sydney gondolatban a következő lépésén agyalt, a sárga lötty lett volna a következő, amit hígítva hozzá készült önteni az oldathoz. Én ugyanígy teszek. Amikor úgy érzem, mindent beletettünk, hozzáadom a sárga folyadékot, és megkeverem.
Nem várt dolog történok, mikor begyújtjuk alatta az égőt. Lombikunk tartalma habzani kezd, a fehér buborékok egészen a tetejéig feljönnek, majd lefolynak az üveg oldalán.
- Öhm… Stiles? – kérdezem ajkaimat harapdálva.
Egy valamire emlékszem, mikor a tanárnő elvégezte a kísérletet. Még most is, ha a tanári asztalra nézek, látom, hogy az oldat végül halványkék színt kapott.
A miénk vörös, ami szépen lassan kezd zöldes árnyalatot felvenni. Talán optikai csalódás, de mintha a folyadék szépen lassan szétnyomná a lombikot.
- Igen? – néz fel kedveszegetten a füzetéből.
- Számít a kémiában, hogy mennyit adagolunk az oldószerből? – összepréselem számat. – Úgy értem… megkülönböztetünk mennyiséget? Van jelentősége, hogy valamiből ötven grammot használunk tíz helyett?
- Ühüm. Miért?
A lombikra néztek. Pont a kellő pillanatban hallom meg a reccsenéseket, ami az asztal közepe tájékáról jön
- Mert szétrobban az üveg! – kiáltom. – A földre!
Megragadom a ledermedt, sokkolt állapotú Stiles – t, és menedék gyanánt alábújunk a padunknak. Hallom a csörömpölést, ahogyan széttörik, majd szilánkjai szanaszét repülnek. Tartalma minden irányba szökik. Ijedt kiáltásokat hallok. Rövidesen meg is értem, miért.
Jóllehet cipő van rajtam, mégis mikor rám csöppen a pirosas – zöldes folyadék, felsikoltok. Lyukat éget lábbelimen, a bőrömet marja. Ég az a felület, és tudom… érzemm, hogy ez még csak a kezdet.
Stiles a csuklómnál fogva kezd húzni a kijárat felé. Végig rohanunk a folyosón, egészen a mosdóig. Nem tétovázik, Stiles vállával belöki a lányvécé ajtaját.
- Stiles? – kérdezi egy hang.
Fájdalomtól eltorzult arccal ránézek; sírni tudnék, annyira irritálja a bőrömet.
Két lány áll velem szemben. Az egyik fényes, vörös haját befonva viseli. Ajkain tűzpiros rúzs. Barátnője nála jóval magasabb, hiába visel a vöröske magas sarkút. A másik barna, rövid haja szanaszét áll, nincs is kisminkelve. Ruhái sem annyira divatosak; inkább a kényelemre törekeszik, nem a csinosságra.
- Mit keresel itt?
Felismerem őket Scott emlékeiből. Még mikor megtaláltak engem a kórházban, a fiúk lerázták őket, mert úgy gondolták veszélyes vagyok.
„Van benne valami…”
Lydia és Malia összevont szemöldökkel és keresztbe tett karral várják Stiles válaszát.
- Tudom, hogy ez most furcsán hat, de csak Nalá – nak segítek. – a név hallatán felém kapják fejüket.
- Helló. – intek szabad kezemmel bosszúsan – azzal, amelyikkel éppen nem a leégetett lábfejemet szorongatom.
- Mi történt? – lép elém Lydia, és lehajol, így arcunk egy magasságban volt. – Minden rendben?
- Persze. – szűröm a válasz fogaim közül. – Csak a nudistának kémiája volt… és én segíteni akartam… de az lett a vége, hogy a fél osztályt nyomorékká tettem.
- Kelj fel! – nyújtja a kezét Malia.
Mielőtt Stiles bármit mondhatna, vagy a lányoknak feltűnne heves reakcióm, megragadom a vércoyote kezét, és hagyom magam felhúzni.
Azért még mindig vannak elsődleges céljaim, hiába érzem azt jelen percben: legszívesebben levágnám a bokám.
Egy színlelt botlással a banshee felé dőlök, akinek sikerül megtartania testsúlyomat.
Felnézek, és a döbbent Stiles arcával találom szemben magam. Rájött.
„Gratulálok, Stilinski, ez eget rengetően gyors teljesítmény volt, még a te részedről is!”
Lydiá – nak és Máliá – nak azonban sejtése nincs, mi történt az előbb. Pedig most másoltam le a képességeiket az orruk előtt.