Teen Wolf [Derek Hale] Fanfiction (magyar)

26. fejezet

Stiles egy nagyon cseles ember volt. Valamilyen úton-módon mindig elérte, amit akart. Fogalmam sem volt már, melyik ötlete vett rá egészen pontosan, hogy kövessem, de mikor ott álltam Derek előtt, tényleg jóval kevésbé tűnt ijesztőnek, mint ahogy képzeltem.

Sosem gondoltam volna, hogy tényleg léteznek vérfarkasok. Nyolcadikban szorgalmi feladatként még egy esszét is összehoztam arról, hogy ez miért biológiai képtelenség. (Az volt az egyetlen szorgalmi, amit lelkiismeretesen megcsináltam.) Hetedikben Adeline-nal volt egy ilyen „természetfeletti mániás" korszakunk, ott is téma volt, hogy miért nem létezhetnek. Mindezek ellenére ott álltam szemben eggyel, körülöttem négy másik példány várakozott. Egy egész falka.

Ha már ott voltam, kezdett érdekelni, hogy mi ez az egész igazából, de csak azért is Stilestól akartam megtudni, így nem kérdeztem semmi többet. Apropó, Stiles. Arról volt szó, hogy ezt az utat akkor ejtjük meg, ha már makkegészséges, de ezt teljes mértékben figyelmen kívül hagyta. Épp tőlem pár méterre ült egy széken fordítva, a háttámlájára támasztotta a karjait, arra az állát, és érdeklődve figyelte, mit fogok csinálni.

Eszembe jutott az, amiben nem is olyan rég még biztosan hittem. Azt vallottam, hogy Dereknek szüksége van valakire, aki szereti, akiben bízhat, ennek ellenére másodpercek alatt elfordultam tőle. Ahogy most figyeltem, nem láttam rajta semmi vadságot, gonoszságot, mint a pincében. Még midig nehézkesen mozgott, úgyhogy Scott nem hazudott. Elgondolkodtam azon, hogy mi lehet a pólója alatt. Vajon még mindig annyira durván néz ki?

- Nos, azt hiszem, mi most kicsit magatokra hagyunk titeket – jelentette be Stiles, majd vetett pár figyelmeztető pillantást a többiekre. Nem sokkal később már csak ketten voltunk a helyiségben. Visszatereltem a figyelmemet Derek felé. Már mindketten a kanapén ültünk, így szinte gondolkozás nélkül nyúltam a pólója felé. Derek a kezét az enyémre tette, mielőtt felhúzhattam volna, és tudtam, hogy miért.

- Már láttam egyszer, nem fogok elszaladni... megint – haraptam be az ajkamat, mire halványan elmosolyodott.

- Nem hibáztatlak érte. A helyedben én sem tettem volna másképp – felelte halkan. Megráztam a fejemet.

- Ne tereld a témát, Hale.

Leráztam a kezét az enyémről, ezúttal hagyta, hogy azt csináljak, amit akarok. Kényszerítenem kellett magamat, hogy teljesen közömbös maradjak. Az a csaj egy idióta! Hogy tehette ezt ezzel a kidolgozott felsőtesttel?! Megérinteni is bűn, nemhogy összekaszabolni! Derek mégis leolvashatott valamit az arcomról, ugyanis pár másodperc múlva visszahúzta a puha, kék anyagot, így amit láttam, ismét takarásba került. Felnéztem az arcára.

- Ne mondj semmit! – figyelmeztetett gyengéd hangsúllyal. – Ez megesik, ha az ember vérfarkas.

Tényleg igyekeztem, hogy ne tegyek rá megjegyzést. Helyette a szemeit kezdtem el fürkészni. Tökéletesen zöldek voltak, nem tudtam elképzelni, hogyan válhatnának vörössé a másodperc törtrésze alatt. Hogyan változtatja meg a szemszínét, amikor csak akarja?!

- Megmutatod? – csúszott ki a számon a kérdés.

- Mit? – kérdezett vissza értetlenül. Akkor esett le, hogy a gondolataimat – szerencsére – nem hallja.

- A szemedet, amikor... vérfarkas vagy. – Fura volt kimondani, kicsit még idiótának éreztem magamat. Talán igaza volt Peternek, majd megszokom.

- Biztosan látni akarod? – Derek még emlékezett arra, hogy mi volt, mikor legutóbb „megmutatta", mint ahogyan én is. Ezúttal azonban biztos voltam benne, hogy tényleg nem menekülök el tőle.