Teen Wolf [Derek Hale] Fanfiction (magyar)

23. fejezet

Sziasztok!

Ezt a fejezetet tegnap akartam felrakni (de sajnos nem volt rá alkalmam), ugyanis tegnap volt Shakespeare szülinapja/halálának 400. évfordulója. (Igazából nem tudom pontosan, hogy melyik, utánanéztem, de mindenhol mást olvastam. :'D) Ott figyel titeket a fenti képről. :) Na mindegy, szóval hoztam egy „ajándék" fejezetet, mert szeretem Shakespeare-t, és bár ő ezt nem olvashatja – lehet jobb is -, egy felhőn csücsülve örülhet neki. :) Holnap hozom a következőt. Jó olvasást!

A tervem, hogy lelépjek Scott közeléből, meghiúsult. Alig voltam tizenöt centire az ajtótól, mikor hátrafordult felém.

- Hova mész? – kérdezte.

- Hagylak titeket beszélgetni... Úgyis dolgom van – motyogtam zavartan, miközben a kilincs felé nyúltam. Scott viszont elkapta a karomat és maga felé fordított.

- Maradj, légyszi.

Nem bírtam elviselni az érintését. Mintha égette volna a bőrömet. Leráztam magamról a kezét és hátrébb léptem, így viszont nekiütköztem az ajtónak. Ki akartam jutni onnan.

- Zara, te félsz tőlem? – Scott hangja döbbent volt. Közelebb lépett hozzám, hogy ne tudjak elmenekülni. Elnyúlt mellettem, és egy mozdulattal kulcsra zárta az ajtót.

Stiles ekkor lépett közbe.

- Ne hozd már rá a frászt! – szólt rá a barátjára, miközben beállt elém. Rá akartam szólni, hogy menjen vissza az ágyba, de nem volt hozzá lelkierőm. Scott arrébb tolta Stilest, aki felháborodott arccal nézett rá, majd rögtön közelebb is lépett hozzám, hogy a srác ne tudjon közbeavatkozni.

- Bocsi – mondta neki, majd ismét felém fordult, és megismételte az előbbi kérdését. – Félsz tőlem?

- Hogy én? – fordultam vissza felé. – Dehogyis!

Erre természetesen rácáfoltak a remegő kezeim és a – valószínűleg – falfehér arcom. Nagyon kínosan éreztem magam, de jobban féltem annál, minthogy leálljak ezen gondolkozni. Arrébb léptem, hogy ne legyek olyan közel hozzá.

- Kiengednél? – böktem az ajtó felé, tőle biztonságosabbnak vélt távolságban.

- Nem – rázta meg a fejét. – Azért nem mész el Derekhez, mert tőle is félsz? Ha bántani akarna, már rég megtette volna! Beszélj vele!

- Hagyjál! – szóltam rá, de nem fejezte be.

- Ha végre elmennél hozzá, meglátnád, hogy nincs okod félni semmitől!

- Scott! – próbálkozott Stiles, de a barátja figyelemre se méltatta.

- Fogd be, ha akarok, majd elmegyek hozzá! – kiáltottam rá, mire a szobára síri csönd borult.

Ezt kopogás szakította félbe.

- Srácok, minden rendben odabent? – Ez Mr. Stilinski hangja volt. Stiles gyorsan elfordította a kulcsot a zárban, hogy kinyissa az ajtót.

- Persze, apu – nézett ki rá. – A zajjal ne törődj, csak gyakorolnak a... valamire.

Az alkalmat kihasználva kislisszoltam Stiles mellett az ajtón, vissza se néztem.

Egészen hazáig meg sem álltam. Iszonyatosan hideg volt, lefagyott mindenem, de legalább még egyben voltam. Teljesen elfelejtettem, hogy Jesse és Bess már elmentek, a házban egyedül Rex fogadott, a szüleim sem voltak sehol. A csend nyomasztott, így bekapcsoltam a tévét és játszottam a kutyával a nappaliban. Így viszont egy idő után üldözési mániám lett: mi van, ha nem hallom meg, hogy valaki bejött? Gyorsan kikapcsoltam a teleshopot (úgysem volt érdekes), és füleltem. Sehonnan nem jött semmi hang. Az arcom a kezembe temettem, és azon gondolkoztam, hogy milyen szánalmas vagyok.