Teen Wolf [Derek Hale] Fanfiction (magyar)

20. fejezet

Sziasztok! :)

Hoztam a részt, amit ígértem. Már a 20. fejezetnél tartok, te jó ég! :O

Derek Hale

Derek egy sötét, dohszagú helyen ébredt. Fogalma sem volt, hogy hol van és hogy került oda. Ahogy megmozdult, lánc csörgését hallotta, de csak másodpercekkel később realizálta, hogy mi történt: valaki megkötözte. Nem látott rendesen, csak a körülötte lévő tárgyak halvány körvonalát tudta kivenni. Valami olyan más volt. Erőt gyűjtött, hátha vérfarkasként ki tud szabadulni, de nem tudott átváltozni. A benne élő farkas ezúttal nem csak csöndes volt, hanem teljesen eltűnt. Derek ettől kiszolgáltatottnak érezte magát. Huszonöt éve alatt mindig, minden körülmények között ott volt neki a lehetőség, hogy farkassá változzon, és most, hogy ez nem volt, úgy érezte, mintha levágták volna a végtagjait. Esélytelennek érezte, hogy egyedül kijusson innen. Nem tudta, ki hozta ide, de ha képes volt elvenni az erejét, akkor határozottan erős és tapasztalt lehetett.

Próbált visszaemlékezni, hogy mi történt, de úgy érezte, a sötétben tapogatózik. Az utolsó emléke az volt, hogy az asztalán lévő képeket nézegette. És utána...? Fogalma sem volt. Peter tette volna? Amióta a nagybátyja visszatért, nem volt neki szimpatikus, de kételkedett abban, hogy erre pazarolta volna az idejét. Abban viszont majdhogynem teljesen biztos volt, hogy nem vadász a tettes. Ha mégis, akkor különös fajta, ugyanis se áramot, se farkasölőt nem érzékelt a közelben, amik köztudottan a vadászok megszokott eszközei voltak. Hogy is érzékelhette volna?! Elvesztette az erejét! Derek mintha most jött volna rá igazán, hogy mit jelent ez. Tehetetlenségében elkezdte rángatni a láncot, és felszisszent, mikor a vas a csuklójába vájt. Nem gyógyult. Derek kétségbeesetten felnyögött. Hogy kerülhetett ebbe a kiszolgáltatott helyzetbe?! Hiába fülelt, nem hallott semmit. Tovább rángatta a láncot, pedig teljesen egyértelmű volt, hogy ezzel csak ront a helyzetén. Nem fog elszakadni, ellenben ő teljesen ki fog fáradni.

- Hiába próbálkozol.

Derek a hang irányába kapta a fejét. Hogy nem vette észre, hogy rajta kívül van még valaki a helyiségben? A sötétből egy alacsony, karcsú alak bontakozott ki.

- Nem ismersz fel? – kérdezte gúnyosan. Lány volt. Valahol hallotta már ezt a hangot. Derek erősen próbált visszaemlékezni arra, hogy kihez tartozhatott. Úgy érezte, mintha egy vékony, rozoga fal előtt állna. Csak egy kis lökés kellett, hogy áttörje, de mégsem tudta megszerezni a kellő lendületet. Az agya letompult, a gondolatai kuszán, összefüggéstelenül kergették egymást. A lány felnevetett. Ez a nevetés...

- Tudod, megöltél. Vagy legalábbis azt hitted. Nem haltam meg teljesen... Látod? Most is itt állok előtted. Gondoltam, hamarabb rád köszönök, de aztán valaki közbelépett. Meghalt a családod. Az elég büntetés volt, amiért először elhagytál, azt hiszem.

A lány elhallgatott, majd matatni kezdett, és hirtelen fény árasztotta el a helyiséget. Dereknek idő kellett, amíg a szeme hozzászokott, aztán realizálta, hogy egy nedves, pinceszerű helyiségben van, előtte pedig nem más állt, mint...

- Paige...?

Ő volt az. Ugyanúgy nézett ki, mint akkor. Mintha egy évet sem öregedett volna.

- Na mi van, nem tetszem? Pedig körülbelül annyi idős vagyok, mint a mostani kis barátnőd... - Felsóhajtott, és pár másodperccel később egy huszonéves Paige állt Derek előtt. – Így nézek ki most. Együtt lehetnénk, ha nem akartál volna akkor annyira megszerezni... Megöltél... Aztán most itt van a társad – szinte köpte a szót. – Társ... Az emberek milyen könnyedén dobálóznak ezzel a szóval! Csapattárs, vetélytárs, házastárs... És ha elvesztik, mi van? Továbblépnek! Persze vannak, akiknek nem ilyen könnyű elveszteni a társukat, nem igaz, Derek? Mit tennél, ha Zara nem lenne?