Teen Wolf [Derek Hale] Fanfiction (magyar)

15. fejezet

- Hogyan jutsz haza? – kérdezte Derek terelésképp, és lenézett rá.

- Stiles hozott. Ha nem visz, akkor nem tudom – vont vállat a lány. Nem úgy tűnt, mint akit nagyon izgat a dolog. Egyik hosszú, barna tincsét szórakozottan az ujja köré csavargatta. Olyan fiatal volt... Derek az elmúlt éjszaka alatt minimum tízezerszer átgondolta, hogy jó ötlet volt-e esélyt adni neki. Akárhogy is nézi, csak gyengébbé teszi. Vagy mégsem...

Nem, kimondottan nem ért rá ilyen dolgokon filozofálni. Neki ott volt az a lény, az a valami, ami most a városban van, és el kell kapnia, mielőtt bárkivel végez. Azt se tudta még, hogy micsoda, sosem látta az igazi alakját. Pontosabban semmilyen alakját nem látta még, hacsak a falra vetett árnyéka az utcai lámpák fényében nem számított annak. Deaton sem tudott mondani semmit, hiszen nem kapott semmiféle értelmes információt. Ez sokkal fontosabb volt, mint a nem létező szerelmi élete. Sokkal fontosabbnak kellett lennie.

Tudta, hogy ezzel a lányt garantáltan elveszíti, és a józan esze azt diktálta, hogy ez így a helyes. Mint vérfarkas egyedül, ezer éve nem hallgatott már másra, végképp nem az érzéseire, kivéve ezt az egy alkalmat. Na jó, kettőt. Illetve ha jobban belegondol, akkor hármat... Teljesen mindegy, többet a semminél, és az épp elég nagy baj volt. Peternek meg nem lehetett igaza, az, hogy egy vérfarkasnak ember legyen a társa, teljes mértékben hülyeség. Peterben egyébként sem szabad bízni, lehet, hogy ez is egy csapda akart lenni a részéről. A könyv meg... Régi már, elavult, meg aztán ki tudja, mennyire reális. Egyszerűen csak megvárja, amíg a lány lelép, aztán éli tovább az életét úgy, mint eddig.

Stiles és Scott visszajöttek. Nem találták meg a banshee-t. Az előbbi úgy méregette őt, mint a megismerkedésük elején. Abszolút bizalmatlanul, gyűlölködve. Dereknek jobb dolga is volt annál, mint hogy egy ilyenen felidegesítse magát, úgyhogy ránézett a semlegesebb félre, aki válaszolt is a fel nem tett kérdésére.

- Tényleg nincs itt. Jackson sem látta az edzés eleje óta, de állítólag nem marad itt mindig.

- Lydiát keresitek? Nagyjából tíz perce láttam elmenni kocsival – szólt közbe a lány, aki eddig csöndben hallgatta őket. – De mit akartok tőle?

Scott először Derekre nézett, majd Stilesra, aztán vissza a lányra.

- Hát... Tudod, Stiles hogy van vele... - kezdett el magyarázkodni, miközben vállba veregette a barátját. A fiú ezt nem díjazta, döbbenettel vegyes felháborodással, leesett állal fordult felé. A tekintetéből sütött, hogy mekkora árulónak tartotta a barátját, de igaz a mondás – mindent a célért!

- Jaj – mosolyodott el a lány jókedvűen. – Még Jacksonnal jár, de hajrá! Hátha tíz év után meggondolja magát. Sose lehet tudni.

- Megköszönném a biztatást, ha nem tőlem tanultad volna a szarkazmust – vágott vissza Stiles karba font kézzel, mire a lány felnevetett. Derek még időben rendezte a vonásait, mielőtt egy mosollyal reagált volna.

- Mindegy. Ha találkoztok vele, ne hagyjátok el – figyelmezette őket, majd készült volna indulni, mikor Scott utána szólt.

- De ti akkor most nem jártok?

Derek lemondóan felsóhajtott. Erre azért számíthatott volna, nem csak Stilest érdekelte a téma.

- Miért? – kérdezett vissza, igyekezett egy csöppnyi fenyegető élt vinni a hangsúlyába, hogy a fiú ne érezze teljesen szabadnak a pályát.

- Mert az előbb megcsókoltad – világított rá a tényre a vérfarkas srác.

- Igen, ezt pont meg akartam említeni – vágott közbe a másik... Na, vajon ki?

- Stiles! – szólt rá a lány kelletlenül.

- Hé, haver, nyugi... - verte vállba Scott a fiút. – Le vagy szavazva. Inkább keress te is valakit magadnak.

Stiles végül lemondóan sóhajtott, és odább ment. Ez volt a szerencséje. Ha mondott volna még valamit, nem biztos, hogy épségben tér haza.

A meccs lassan véget ért, úgyhogy Derek gyorsan elköszönt a lánytól és Scottól, aztán lelépett. Nem akarta megvárni, amíg az edző rajta tölti ki a dühét a sikertelen meccs miatt, mert elvitte a legjobb játékosát. A megengedettnél jóval gyorsabban vezetett, mint mindig, és eddig még egyszer sem büntették meg érte. Nem tudta, hogy csinálta, de ellenkező esetben sem érdekelte volna. Egyvalamije volt: pénze. A pénzzel pedig mindent meg lehet oldani... vagyis majdnem mindent.

Ahogy belépett a „lakása" ajtaján, Peterrel találta magát szemben. A férfi karba font kézzel, elégedett vigyorral az arcán méregette őt. Már elege volt abból, hogy csak úgy bejárkál ide, mikor múltkor világosan megmondta neki, hogy nem szívesen látott személy. Peter vett egy házat a belvárosban – állítása szerint -, mégis szinte mindig itt rontotta a levegőt.

- Mit akarsz? – mordult fel Derek, miközben kikerülte a nagybátyját.

- Ugyan, már nem is érdekelhet, hogy mi van veled? – kérdezett vissza a férfi, a hangja szokás szerint gúnytól csöpögött. Derek inkább nem reagált rá semmit.

Odament az ablaknál álló, méretes asztalhoz, és a rajta kiterített képeket, szövegeket nézegette. Akármit is csinált közben, nem volt szabad elfelejtenie, hogy most ez az ügy a legfontosabb. Még ha szíve szerint hagyta volna az egészet a francba, és minél messzebb ment volna ettől a helytől, meg kellett csinálnia. Ez nem kívánságműsor volt.

Kicsit azért sajnálta, hogy a lánytól csak úgy lelépett, elvégre múltkor pont ő akart tőle többet, most meg még csak azt sem beszélte meg vele, hogy találkoznak-e majd egyáltalán. Középiskolás korában valahogy egyszerűbbnek tűnt a dolog. Találkoztak az iskolai szünetekben minden nap, beszélgettek egy csomót, sokkal könnyebb volt egy normálisnak mondható kapcsolatot fenntartani, mint így. Arról nem is beszélve, hogy mennyi plusz teher szakadt rá. Attól, hogy vérfarkas volt, még nem mentesült a mindennapi ember dolgai alól: a hivataltól rengeteg értesítést kapott a be nem fizetett számlákról, csekkekről – igen, ez valahogy mindig kiment a fejéből -, a leégett ház felújítása miatt is kapott már, ráadásul az autót is el kellett vinnie műszaki vizsgára a közeljövőben, különben kivonják a forgalomból.

Gyorsan előhalászta a csekkeket a fiókból, ahová minden ilyen embereknek fontos dolgot elrejtett, hogy lehetőleg még a posta bezárása előtt be tudja fizetni. Hétfőn egészen biztosan elfelejtette volna. Gondolt már arra, hogy elvonul valami emberektől mentes övezetre lakni, de volt egy olyan tippje, hogy az ilyenekkel még ott is megtalálták volna... És most amúgy sem tehette meg. Kikerülte Petert, aki látszólag jót szórakozott rajta, és otthagyta egyedül. Remélte, hogy mire visszaér, nem lesz ott.

Úgy döntött, út közben ír egy SMS-t a lánynak is, hátha van kedve találkozni megint. Igenlő választ kapott, úgyhogy azon is elkezdhetett gondolkozni, hogy hova vigye. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha tudná, hogy Derek micsoda... Nem kéne kínosan kerülgetni mindent, amiből rájöhet, nem kéne túl átlagosnak mutatnia magát. De ezt nem tehette meg vele. Derek felsóhajtott. Érezte, hogy a mindennapi ember élete nem neki való, és kezdett nagyon elege lenni belőle.