Teen Wolf [Derek Hale] Fanfiction (magyar)

2. fejezet

- Rendben, apu! – vágtam vissza talán kissé csípősen, ami egy lehelettel nagyobb mosolyt varázsolt az arcára. Megfordultam, és elindultam kifelé. Ezúttal nem akadályozott meg benne.

A folyosón már szinte futottam. El kéne mondanom a srácoknak, hogy itt volt? Nem biztos, hogy tudniuk kéne, hogy találkoztam vele. Mi van, ha valami rossz dologba keveredtek, és azzal csak a sírjukat ásom, ha emlegetem? Bent volt az iskolában! Mégis... mosolygott. Saját magam sem tudtam eligazodni a gondolataimon. Féltettem a fiúkat, ugyanakkor ott ült egy debil, széles mosoly az arcomon, amit nem tudtam levakarni... Hiszen hozzám szólt.

Ezután szerencsére mehettünk haza. Egyedül akartam lenni, hogy végiggondoljam, egészen pontosan mit is érzek, de a szekrényemnél összefutottam Stilesszal, aki meggyötört ábrázatomat látva egyből kérdezgetni kezdett. Nem akartam neki elmondani, hogy mi történt, így csak annyit feleltem, hogy fáradt vagyok. Felajánlotta, hogy hazavisz, amiért igazán hálás lettem volna normális esetben, de most nem ez volt a tervem. Mikor kedvesen visszautasítottam, mintha tényleg gyanút fogott volna, és végül nem hagyott más választást, minthogy elfuvarozzon, így viszont meg kellett őt várnom. Volt egy olyan tervem, hogy lelépek, ám mintha ő is sejtette volna, mert maga után húzott. A suli mellett találkozott Scottal, aki beszélni akart vele (ma mindenki keres mindenkit ezek szerint), mielőtt elmegy. Amíg ők ketten társalogtak – fogalmam sincs, miről -, addig én a sulit szegélyező erdőt néztem. Mikor egy nagy, fekte alak lépett be a periférikus látókörömbe, összerezzentem, és az irányába kaptam a fejemet.

Az előbb látott férfi állt tőlem alig fél méterre, pont akkor nézett le rám, mikor én fel rá. Pont most találta meg Scottot?! Enyhén kétségbeesve pillantottam körbe segítségért, aztán rájöttem, hogy itt senki nem tud semmit, még szerencse, hogy nem látták meg. A férfi szája szegletében egy halvány mosoly bujkált, és nem tudtam eldönteni, hogy gúnyos-e vagy sem. Nem is foglalkozott többet velem, a tekintetét végigfuttatta a fiúkon, majd színpadiasan megforgatta a szemét.

- Hadd találjam ki, még mindig semmi – szólalt meg karba font kézzel, látszólag neheztelt a srácokra. Ezt alátámasztotta Stiles magyarázkodása és Scott heves bólogatása. A változatosság kedvéért ismét fogalmam sem volt arról, hogy miről lehet szó, de nem is nagyon érdekelt. A férfi olyan közel állt hozzám, hogy szinte fizikailag érzetem. A szívem hevesebb ütemben vert, mint tesiórán, és képtelen voltam szabályozni a lélegzetemet. Beharapott ajakkal toporogtam, és azon gondolkoztam, hogy mennyire lenne bunkóság odébbállni, hogy kikerüljek a „bűvköréből".

- Zara, minden rendben? – pillantott rám Scott furán.

- Persze – vágtam rá nem túl meggyőzően. Egyetlen szó volt, mégis attól rettegtem, hogy a hangom elcsuklik, és képtelen leszek kimondani. Nem tudtam eldönteni, hogy mit érzek: félelmet vagy ámulatot. Annyira közel volt hozzám... És annyira izmos volt... Épphogy fel kellett volna emelnem a karom, hogy megérinthessem. Éreztem a dezodorjának az illatát, és inkább visszafojtottam a lélegzetem, hogy eggyel kevesebb problémát kelljen leküzdenem. Olyan... iszonyatosan jó illata volt! Ez az öltözőben miért nem tűnt fel?!

Nem mertem rá felnézni, továbbra is az erdőt tanulmányoztam. A férfi ismét rám emelte a tekintetét, azt még pont kiszúrtam, de próbáltam úgy tenni, mint aki nem vette észre. A figyelmemet egyedül egy dolog tudta elterelni a szenvedésemtől. Egy vörös bundás állatka, mint a megmentőm tűnt fel a színen.

- Istenem, egy kis róka! – kiáltottam fel izgatottan. Mindenki az erdő felé kapta a fejét, meglepte őket a hirtelen felszólalásom. Stiles belém kapaszkodott, hogy lássa, amit én.

- Tényleg! – vigyorgott lelkesen. Az állat észrevett minket, és szinte a másodperc törtrésze alatt eltűnt egy bokorban. Csalódottan lebiggyesztettem az ajkamat.

- Na, tessék! Elijesztetted! – bökött oldalba Stiles.

- Én?! Nem is tudom, ki ugrott rám az előbb – ütöttem vissza.

A férfi megköszörülte a torkát, ami visszatérített a rideg, zord valóságba. Szerencsére nem csak engem, Stilest is. Összefonta a mellkasa előtt a karját.

- Azért valld be, hogy tetszett – nézett fel rá résnyire szűkített szemmel a srác. A férfi megforgatta a szemét, majd visszafordult Scott felé, és választ várva méregette.

- Nem tudok most se többet mondani – vont vállat felháborodottan a fiú. – Miért rajtam kéred számon?

- Mert te tűntél a legkevésbé idiótának... egészen eddig. – Alighogy ezt kijelentette, sarkon is fordult, és köszönés nélkül elment. Nem a parkoló felé, hanem be az erdőbe.

- Hova megy? – súgtam zavartan.

- Rókát vadászni – vágta rá Stiles. – Ezért meg fog ölni, ha legközelebb találkozunk, de biztos vagyok benne, hogy a lelke mélyén imádja a bolyhos kisállatokat. Most képzeld el, ahogy egy kis nyuszit babusgat! Hát nem ennivaló?

Nem akartam elképzelni. Túlságosan is az volt.

- Miért ölne meg? Már rég elment, honnan tudná, hogy mit mondasz, mikor nincs ott? – vontam vállat válaszképp karba font kézzel. Még egy tál salátára is szívesebben gondoltam volna, mint a kisállatokkal körbevett férfire. A lelki szemeim előtt egy pillanat alatt feltűnt, hogy Disney-módra takarítja a házát egy csapat erdőlakó segítségével.

- Ő mindent hall – súgta nekem titokzatosan Stiles, ami ismét visszatérített a valóságba.

Scott még mindig furán méregetett.

- Mi az?! – csattantam fel.

- Félsz tőle? – kérdezte szinte azonnal. Felvontam a szemöldökömet. Kicsit érzékenyen érintett a kérdése. Elsápadtam volna, vagy mi? Akkor azt a férfi is látta... Te jó ég... Mindegy, fő a magabiztosság.

- Dehogy félek – ellenkeztem.

- Akkor tetszik?

Már Scott és Stiles is engem bámultak.

- Azt se tudom, kicsoda... - Összeszorítottam a számat, mielőtt bármi mást mondhattam volna.

Valóban... Féltem tőle vagy tetszett? Kicsit úgy éreztem, mindkettő. Lehetséges ez?