Számkivetett || Fred Weasley ff.

25. A Dankworth család

Csak egy délutáni sziesztára vágytam semmi másra. Amint beértem a szobába ledőltem az ágyra. Elég unalmas napom volt, nem volt semmi extra. Az egyedüli érdekes dolog az az volt, hogy láttam Hermionét Dracoval beszélgetni. Nem tudom, hogy miért beszélgettek de nagyon érdekel a dolog. Egyébként nem úgy tűnt, hogy Draco beszólogatna vagy ilyesmi, legalább is remélem.

Arra eszmélek fel a gondolatmenetemből, hogy kivágódik az ajtó és Hermione jön be villámgyorsan. Egyből meg is áll és elkezd beszélni hozzám.

- Figyelj, sajnálom, hogy nem hallgattalak meg! Tudom bunkó voltam, de Malfoy elmondott minden és... - kezdte hadarni de én a Malfoyos résznél kikapcsolt az agyam.

Tehát ezért beszélt vele az udvaron. Azta mindenit, nem hittem volna, hogy Draco képes szóba állni Hermionével csak, hogy kibéküljön velem. És azt mondta Mione, hogy mindent elmondott, de mindent mindent, vagy csak egy részét?

- Várj mi? - szakítottam félbe a mesélő Hermionét. - Draco beszélt veled erről?

- Igen, épp ezt magyarázom két perce. - mondta szét tárt karokkal. - Szóval elmondta, hogy nem akartad és, hogy apád kényszerített rá.

Basszus Draco, miért kellett belekerveredned? Elintéztem volna én magam.

- És még azt is hozzátette, hogy majd te elmondod ha akarod, hogy miért vállaltad el. - tette hozzá a mondandójához.

Remek, akkor most már muszáj leszek elmondani neki mindent. De talán nem is baj, talán tud segíteni az igazi szüleim keresésével.

- Hermione, nem biztos, hogy elakarom mondani. - fújtam ki a levegőt. - Megint nem arról van szó, hogy nem bízok benned csak ez az egész ügy túl sok volt nekem és... - nem tudtam befejezni mert Hermione közbevágott.

- Nyugi semmi baj, nem kell elmondanod! - mondta nyugodt hangon majd mellém ült az ágyra és szorosan megölelt.

Így voltunk percekig, egyszerűen annyira biztonságosnak éreztem ott lenni, hogy soha nem akartam elhagyni. Viszont talán az örökbefogadásos ügyet még is csak elkellene mondanom hátha tud segíteni.

- Van valami amiről tudnod kell. - bújtam ki szorításából.

Hermione érdeklődő szemmel figyelt engem és csendben hallgatott.

- Először őrültségnek tűnt amit Harry mondott még a három seprűben, aztán beszéltem Pitonnal és ő elmondta az igazat... - kezdtem el felvázolni a sztorit, de Hermionénak már leesett, hogy miről beszélek.

- Szent Merlin, tényleg örökbefogadtak? - tátotta el a száját.

Lassan bólintottam mire Hermione kissebb sikítozásokba kezdett örömében.

- Ezt nem hiszem el! Ez fantasztikus! - mondta örömködve majd a nyakamba ugrott.

- Hát szerintem annyira nem, - mondtam kicsit letörve Hermionét. - még nem tudom kik az igazi szüleim és nem akarja senki elmondani a családból! Mindenki csak azt szajkózza, hogy veszélyesek és, hogy soha nem találkozhatok velük!

- Ez nem az ő döntésük! - mondta Hermione mire egyetértően bólintottam.

- Részben azért is mondtam el neked, hogy segíts a keresésben. - mondtam kicsit félve a visszautasítástól.

Hermione kicsit meglepődödd azon amit mondtam, mert nem gondolta, hogy nyomozok utána.

- Nyomozol utánuk? - kérdezte mire ismét bólintottam. - Na, és van már valami nyom?

Kifújva a levegőt ráztam mag a fejem.

- A családfán kívűl nincs sok. - mondtam szomorúan. - Vagyis semmennyi.