Beyond(Azahriahff)

eighteen

Ha jól vettem ki, valamilyen latin dal volt, amibe belekezdett. Először lassan kezdődött, majd egyszer csak begyorsult. Szinte kiabálta a dalszöveget, és akkora beleéléssel adta elő, mintha ő maga is érezné, amit énekel. Kiejtése is olyan szép volt, hogy elgondolkodtam rajta, tud-e olaszul.

Nem kell mondanom, hogy mindenki ámulattal bámulta, s le is tették a meggyet a fenébe. Attila csukott szemmel énekelt, így nem is tudta, mik a reakciók, de lehet, hogy nem is érdekelte. Amikor vége lett a dalnak, még lepengetett egy akkordmenetet, majd finoman elengedte a húrokat, s felnyitotta nagy pilláit. A padlót nézte csak, s amikor senki nem szólalt meg, óvatosan felnézett. Mindannyian döbbenten figyeltük, be kell ismernem, én is. Hallottam már énekelni, de az valahogy más volt, hiszen nem láttam közben, csak az átszűrődött hangok jutottak el hozzám. Meg persze azok nem mindig kidolgozott számok voltak, inkább próbálkozások. De ez, ez valami egészen más élmény volt.

Kissé már kezdett zavarba jönni, amikor valaki elkezdett tapsolni, s követtük. Marci még fütyült is, de nem lehetett kellemes ott közvetlen mellette hallani. Én azt vettem észre, hogy szélesen mosolygok, amikor megtalálta az én tekintetem is, de már a zavara eltűnt, s mintegy hálásan nézett rám. Neki is félmosoly jelent meg arcán, s mindenki dicsérni kezdte, miközben beszélni akart vele.

Honnan tud így gitározni? Mikor tanult meg így énekelni? Ki tanította? Mennyi idő volt?

A két fiú, akikkel az előbb beszéltem, egymásnak sutyorogva engem figyelt. Nem mertek odalépni az énekeshez, én pedig egyből megsajnáltam őket.

- Szeretnétek egy képet? – guggoltam le melléjük újra egy kedves mosollyal. Bólogattak.

- Szabad? – kérdezte az egyik nagy szemekkel.

- Persze! Gyertek – fogtam meg kezeiket, s odavezettem őket. – Csinálhatok egy képet rólatok? – kérdeztem, ahogy odaléptünk elé. Felnézett rám a padról, majd le a két gyerekre.

- Hát hogy a viharba ne! – vigyorodott el, amin őszintén meglepődtem.

Az egyik kisfiú odaadta a telefonját nekem, s ahogy felnéztem, láttam, hogy kissé zavarban voltak mellette. Attila ezt jó közszereplőként észrevette, s megragadta mindkettő vállát, odahúzva őket magához. A fiúk meglepődtek, de nagyon boldogok lettek, s bepózoltak mindhárman. Ritka ilyen jó képet csinálni Attiláról, ahol ilyen igazi mosolya van, én márcsak tudtam.

A kép után anya odalépett hozzám, s elkapta a derekam. A fiúk addig beszélgettek a sztárunkkal, öklöztek, pacsiztak, jó pasik módjára. 

- Ki ez a srác, Mirus? – húzta egy ravasz mosolyra száját. Felnevettem, s megráztam fejem.

- A munkatársam – mondtam egyszerűen, s nem néztem anya szemébe.

- Hát, kislányom, a munkatársad egy igazán tehetséges énekes... - mélázott el ránézve, s így én is őt kezdtem figyelni. A fiúk csillogó szemmel, egymás szavába vágva beszéltek neki. Attila azt se tudta, hova figyeljen, válaszolni se volt ideje, vagy lehetősége. – A fiúk is biztosan nem véletlen zsongtak be ennyire – folytatta, s éreztem, hogy arcomat nézi. – Szóval, ki is ő?

Sóhajtottam egy nagyot, lehunytam szemem egy pillanatra, majd anyára néztem.

- Egy eléggé felkapott előadó most itthon – ismertem be, hiszen minek hazudjak anyának?

Sejtelmes pillantást kaptam.

- És hogy kerültök ide? Nem tűntök annyira közeli haveroknak – kérdezősködött tovább, keresztbe téve kezét.